Könnyen és gyorsan behabzsolható könyvet írt Börcsök Mária, melynek célkitűzése is fölöttébb üdvös. Ám a mű sajnos tökéletesen érvénytelen. Azt akarja elhitetni a történelemről, hogy nincs.

Ezért a könyvért a második oldaláig lehet lelkesedni, aztán száz-egynéhány oldalon keresztül lehetmulatni vele is, rajta is. Arra a két bevezető oldalra az van írva, hogy a történelmet úgy kell tanítani, hogy a diákok merjenek róla önállóan gondolkodni. Ne kössék őket tekintélyek, kanonizált nézetek, bátorkodjanak a legnagyobbakról is szabadon s akár negatívan vélekedni. A múlt ismerete pedig arra való, hogy felismerjük és értékeljük a helyes utat, mely többnyire kátyús és nehéz, ne dőljünk be azoknak, akik a széles és kényelmes zsákutcákat ajánlgatják, tanuljuk meg a tanórákon méltányolni a jövőpárti szigort és a merész reformokat, mert úgyis nehéz lesz akkor, amikor mi viseljük a terheiket. Továbbá: ne kergessük a nemzeti egység ábrándját, mert olyan nincs, sosem volt, se nálunk, se másutt. A turáni átok – egyetemes tapasztalat. Bizony, jelenünk tévválasztó tömegei vannak itt megszólítva! S a köztársaság sorsamúlhat az ő sikeres megszólításukon.

Itt végződik a lelkesedésünk, s kezdődik maga a könyv, mely pompásan igazolja, hogy a magyar történelemben Istvántól mostanáig mindig voltak szemben álló felek, akik folyvást hadakoztak egymással többnyire hatalomvágyból, valamint kapzsiságból kifolyólag, és egyikük sem volt közülük tökéletes. Ennyit kíván a szerző bizonyítani, és sikerül neki! Ezzel a sikerrel igényli ki magának a főárammal bátran szembeforduló, formátumos múltfürkész szellemi státusát.

A szerző biztos forrásból tájékozódott arról, hogy Szent István „dühösen kiabálva” halt meg, s azt is tudja, mit érzett a kis Rákóczi Ferike, amikor a mama férjhez ment a Thököly bácsihoz. Az iránt sincs kétsége, hogy Szent Imre herceg nem szentségből, hanem impotenciából kifolyólag mellőzte a házaséletet, míg viszont az István által behívott német és olasz katonák idejük nagy részét magyar nők megerőszakolásával töltötték. A Vazul fiak közül azért nyert az Andrással szemben a Béla, mert ügyesebb volt, Mohács előtt viszont az ügyes hadvezérünk összeverekedett a hercegprímással, s a csatára csak az ügyetlen maradt, s így aztán nem csoda...

A fent említett ügyes Béla néhány tucatgyanútlannemes legyilkolásával az aradi országgyűlésen a történelem „egyik leggyalázatosabb bűntényét” követte el, „ami vetekszik a sztálinista diktatúrák borzalmaival”. Caraffa 1687-ben, Eperjesen „a huszadik századi koncepciós perek vérbí ráihoz hasonló ítéleteket hozott”. A pazarló Mátyásra pedig a korabeli szegények éppúgy haragudtak, „ahogy mi morgunk, ha egy vezető politikus bulizása a tudomásunkra jut”.

„Nekem ez az áldozat nagyon nem tetszik” – csóválja rá a fejét Börcsök Mária IV. Bélára, amiért a Margit lánya rovására fogadkozott a vész idején. Zsigmondné Mária királynő a történészek tudomása szerint lovas balesetben halt meg, „én azonban képtelen vagyok a »véletlenségben« hinni” – veti ellen a mi szerzőnk.

Börcsök Mária történelmében nem folyik az idő, nem zajlanak társadalmi és gazdasági folyamatok, nem változik a nemzet fogalma, sem az identitásképletek, sem a családról és az individuumról alkotott elképzelések. A személyes gyarlóságok és a hatalomvágy megmagyaráz mindent. Amit meg nem, azt a libidó. Ha van, ha nincs. „A potens fiatal férfiak különben sem tudnak nő nélkül megmaradni” – összegzi szerzőnk a történelem egyik nagy tanulságát. Tán az egész szabadságharc elmarad, ha Bercsényinek nem sikerül kirángatnia Rákóczit Lubomirska hercegné ágyából. Alkalmasint Kun László sorsa is másként alakul, ha a felesége nem olyan hideg és frigid. Kossuth Lajos meg pusztán egyéni hatalomvágyból erőltette a trónfosztást, ezzel hozta ránk az oroszokat és buktatta el a forradalmat. Martinovicsnak meg már az ősei között is kellett legyen valahol egy őrült, ahogy ezt a történelem legifjabb segédtudománya, a pszichografológia megállapította.

Hamisnak bizonyulnak a magyar irodalmi kánon ékkövei. A Bánk bán, a Szigeti veszedelem, a Toldi, és pláne az estéje. Valamennyiről kiderül, hogy a valóságban egyáltalán nem is úgy volt. Tényleg nem, ezt számos történelmi munkából tudjuk, a szerző is azokból tudja. Az viszont már az ő szellemi hozadéka, hogy a mű becse nem önmagában áll, Katona egész koncepciójának teljességgel elhibázottnak kell lennie, ha egyszer a történettudomány górcsöve alatt helyt nem áll. Kétségtelen, hogy ezzel a tekintélyre nem tekintő ítélettel Shakespeare és Schiller szintjére helyeződött a mi derék Katonánk.

Ezen túlmenőleg a szerző legmagasabb érdeme, hogy könyve végén fölidézi Fodor Ákos zseniális kétsorosát: „Kétségben az erő. / Egységben az erőszak”.