Nagy szívességet tett a politikai irodalom ínyenceinek az Európa könyvkiadó, amikor – Ádám Péter remek fordításában, alapos jegyzeteivel, névmutatójával – magyarul először megjelentette Alexis de Tocqueville Emlékképek 1848-ról című művét. Nagy szívességet tett még akkor is, ha a kötet kézbevétele előtt érdemes legalább futólag átismételni mindazt, amit valaha olvastunk az 1848-as francia forradalomról.

Tocqueville (1805–1859), ez a messze kiemelkedő politikai gondolkodó parlamenti képviselő volt Lajos Fülöp 18 éves uralkodása alatt, majd rövid ideig külügyminiszter 1849-ben, nagy hírnévvel az 1835-ben és 1840-ben közreadott Az amerikai demokrácia című műve okán, amely máig olyan gazdagságú ételsort terít elénk, amelyet felfalni lehet ugyan, de megemészteni lehetetlen. Már az Amerika-könyv is bizonyította, bizonyítja máig, Tocqueville rendkívül éles megfigyelőképességét, kíméletlenségét, amikor megrajzolta politikustársait. Kíméletlen lehetett, hiszen az Emlékképeket nem szánta a nyilvánosságnak, magának írta, s csak halála után 34 évvel egyik unokaöccse lelte fel egy asztalfiókban, s tette közzé.

Az Emlékképek nem történelmi munka, hanem egy gyakorló politikus emléktöredéke 1848 öt hónapjáról, februártól júniusig, majd hirtelen váltva, egy évet kihagyva, 1849 öt hónapjáról, külügyminiszterségének idejéről. Tocqueville, mint a demokrácia elkötelezettje, de a szocialista eszmék tagadója, látja Lajos Fülöp bukásának általános okait, a polgárság korrumpáltságát, ám nem látja a véletleneket, amelyek szakadékba lökik a júliusi monarchiát. Köztársaságpárti, de nem ért egyet azokkal, akik a szabadság nevében gyakorolt diktatúrát értik köztársaság alatt, amelynek nem szabad beérnie a politikai intézmények megváltoztatásával, hanem a társadalmat is át kell alakítania.

A kötethez John Lukacs írt – az olvasó által megfelelően tömörnek, de túlságosan rövidnek talált – előszót, az az amerikai magyar történész, aki hatvan éve foglalkozik Tocqueville-lel, s aki méltán állapítja meg: az Emlékképek mint történelmi forrás, s mint irodalmi alkotás egyaránt kiemelkedő. Lukacs szerint túlszárnyalja az akkori írók 1848-ról szóló beszámolóit, például az ugyancsak szemtanú Marx „rövidlátó és dogmatikus” írásait, sok tekintetben még a Napóleon Lajos hatalomra jutása után írt, jól ismert, Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikáját is. Az igazán „kéjenceknek” ezúttal azt ajánljuk, amikor elolvasták az Emlékképeket, vegyék kézbe ne csak a Brumaire-t, hanem az Osztályharcok Franciaországbant is, aztán merüljenek el szellemi élvezettel a korról adott teljes összképben. Marx a forradalmak elbukását látja, Tocqueville – mint aki mindig is idegenkedett „azoktól a merev gondolatrendszerektől, amelyek valamilyen végzetes láncba illeszkedő nagy elsődleges okokkal igyekeznek magyarázni a történelmi eseményeket, és amelyek teljesen kiiktatják az embert a történelméből”, az anarchia végét. Ugyanakkor ez nem homályosítja el a látását: 1848–49-cel lezárultnak gondolja az európai forradalmak korát, ám az 1848-as júniusi radikális munkásfelkelésben felismeri: ezmár nem polgári forradalom, hanem osztályharc.

John Lukacs is felhívja a figyelmet Tocqueville néhány hónapos külügyminiszterségének emlékeire, amely néhány oldal a történelem iránt behatóbban érdeklődők figyelmét talán a legjobban megragadja, mert bepillantást enged 1849 forradalmakat eltipró nemzetközi, nagyhatalmi légkörére. Mindenekelőtt persze egy nagyhatalom külügyminiszteri széké ben ülő politikus emberi tisztességére, aki minden diplomáciai erejét latba veti, hogy a török porta ne adja ki a levert magyar forradalom vezetőjét, az általa amúgy Európa legveszedelmesebb emberének tartott Kossuth Lajost Bécsnek, mint ahogy Bem Józsefet és Dembinszky Henriket sem, akire pedig a lengyelgyűlölő Szentpétervár fente a fogát.

„Ha Kossuth nincs, lehet, hogy Ausztria már rég átalakult volna alkotmányos birodalommá, amelynek Magyarország lett volna a legerősebb tagja, mintegy védőbástyát alkotva Oroszország ellen, amelynek most a rabszolgája” – írja Tocqueville. Ez a „ha” csak színezi azt a reálpolitikai megközelítést, amelylyel Tocqueville azt elemzi, a német egység vagy a német szétszabdaltság lenne-e Franciaország érdekei szerint való, s amely elemzésben és külpolitikai gyakorlatban Magyarország és Lengyelország már Európa messze „túlfele”, epizód a nagyhatalmi politikában. A külügyminiszter Tocqueville-t foglalkoztató gondolatokban viszont csírájában ráismerünk a XX. század valamennyi kifejlett európai problémára, amely már nemcsak a földrésznek, hanem a világnak okozott véresen komoly fejfájást.