A tánckomponista hatvan percben győzködte a maroknyi nagyérdeműt abbéli hitvallásáról, hogy a fájdalom a gyötrelmek tetézésével orvosolandó.

Pen – a nyolcvanas évek komputerjátékait idézve – az alakmásaival kungfuzik FOTÓ: MÓRICZ SIMON

A holland Sylvania Pen a felütéskor vetített videóban fehér hálóruhaszerűségben rohan az utcán, hátra-hátranézve. A menekülés a láthatatlan, képzeletszülte üldöző elől a darab ismétlődő motívuma. A hamvas leánynak azonban önmaga a legnagyobb ellensége – illetve az a nyomasztó, sóvárgott vágykép, amellyel szüntelen ütközik, tusakodik. A lélekbulvár alkotó az alternatívnak fölcímkézett, filléres performance-ok közhelyeit elegyítette a női lapok bornírtságával, minden értelemben olcsó műve így vált szatíra helyett önnön paródiájává. A párhuzamos valóságban élő fehérnép tudatalattiját (is) kivetítő film sivár látványánál csak a tartalma gyatrább: Pen – a nyolcvanas évek komputerjátékait idézve – az alakmásaival kungfuzik, a kifutók mondén modelljeit utánozva sután pózol, majd az ég alatt meditál. A kiegyensúlyozottan hitvány est egyik bánatos epizódjaként a közel harmincfős publikumot is ez utóbbira buzdítja: csukd be a szemed, összpontosíts az itt és mostra, lélegezz be-ki.

Koncentrálásom a jelenre ugyanakkor egyre inkább elcsigázott, részint mert az eseményeket nyitott szemmel követtem végig. Ezért gyorsan föltűnt, hogy az előadó mintha hetek óta nem mosta volna meg zilált haját, és jobb lábfején a zokni vérfolttól piroslik, amely tán az őt sújtó kínok stigmája. A természetesen vonzó, dekoratív színész-táncos a deszkákon kizárólag az előnytelen arcát mutat(hat)ja: bármit tesz, az tőle idegen, kényszeredetten infantilis, amatőr alakoskodás. Az egykor Stuttgartban és New Yorkban klasszikus balett szakot végzett (papíron) koreográfus idejétmúltnak véli a táncos tevékenységet a színpadon, így hősnője hempergéssel, gurulással, vetődéssel, latinos riszálással, ugrabugrálással szakítja meg együgyű, végeérhetetlen, angol nyelvű monológjait. Emellett ügyetlenül blöfföl, mondván, elromlott a videó, és ilyesmi vele még sosem esett meg; fölolvas egy fenyegető hangú, a léha szórakoztatást mélyen elítélő kiáltványt, s megbotránkozást színlel, amikor dadogva kimondja: fuck. Végezetül lihegve kornyikál.

Mindezek dacára a töredezett zenei kollázsra fabrikált önképzőköri lázálom főszereplője hasonló érzéseket ébresztett bennem, mint az LMP-s Vágó Gábor. Kinek retró hatású nyakkendői láttán pavlovi reflexként szalad föl a szemöldököm, ám amikor pillantást vetek a bajuszára, a fején megülő madárfészekre, majd a képviselő száján kiszökkennek a szavak, megsuhint a szánalommal vegyes könyörület szele – akár egy gyógypedagógust. A lankadatlanul szerencsétlenkedő, feszélyezettségét vakító mosollyal leplezni igyekvő, papírmaséfigura Pennek főképp a pubertáskori tünetek fölskiccelésére adódik módja. Merthogy a koreográfus felszínesen sem képes érinteni azt a társadalmi jelenséget, amikor egy nő, önismeret híján, a média sugallta imágónak kíván megfelelni, és mindez frusztrációhoz, súlyos személyiségzavarhoz vezet.

Tragikomikus bumerángeffektus, hogy a tudálékos Henrik Kaalund pontosan ugyanannyira méltatlan, sőt megalázó (nemi) szerepet írt egy nőnek, mint azok a hivatásos identitásrombolók és profi szemfényvesztők, akiket dilettantizmusában kipellengérezni szándékozott.