Kiengedés

2012-03-09

„MÁRMEGINT FOGYOTT NÉZETT RÁM SZIGORÚAN LÍVIA NÉNI , ÚGY LÁTOM, MELLBEN IS BE KELL VENNI EGY KICSIT.

Azért vittem a mínuszok közepette a legjobb tavaszi kabátomat a varrónőhöz, mert már nem tudtam mit kitalálni. Előttem a fogasokon komoly irhák, dámás rókabundák lógtak, csupa tél volt benn is minden. Mintha az utcát egy durva mozdulattal kifordították volna a sarkaiból, és bezsúfolták volna a kicsi fogadóterembe. Szemem sarkából láttam a másik szobában ülő cipészt is, kezében egy masszív, szőrmével bélelt csizmával. Persze magam is talpig gyapjúban és tollban ácsorogtam, a kezem még fagyos volt, alig tudtam előhalászni a védőtokból a vékonyka, könnyű steppelt béléses, zakószerű kabátkát.

Úgy festett a többi nehézkes darab között, mintha a szemtelen, éppen csak kamaszodó unokájuk lenne. „Úgy látom, nemsürgős munkáról lesz szó” – nézett fel rám a varrónő. „De bizony sürgős – feleltem én –, szeretném, ha hamar készen lenne.” Azt már nem tettem hozzá, hogy mi a tervem, tartván attól, hogy esetleg felmerül Lívia néniben a gyanú, hogy meghibbantam. Amúgy is sokszor előfordult már, hogy egy-egy ötletem elővezetése után óvatosan megkérdezte, hogy biztosan így szeretném ezt vagy azt, meg tényleg jó gondolatnak tartom-e, ha a selyemzakómra bőrfoltokat applikál... „Persze nem nagyon sürgős – fűztem hozzá óvatosan –, de szeretném, ha egy hét múlva kész lenne.”

Úgy éreztem, egy hetet még kibírok addig, míg ezt a csodás tavaszi darabot (egy direkt kicsit szeles, ám vélhetően napsütéssel átszőtt márciusra megálmodott csodát) kiakasztom majd a hálószobában, hogy reggel, mikor felkelek, egy pillanatra azt hihessem, már megérkezett a jó idő. Sajnáltam, hogy előbb nem jutott az eszembe. Sajnáltam, hogy megint majdnem két hónapot a teljes depresszióban töltöttem el. Sajnáltam, hogy hagytam előbb a perceket, majd az órákat, végül a teljes heteket a semmiben elveszni. A heverészés bajnoka vagyok egyébként, a macskák macskája: a kellemesen átpihent, átmerengett időket sosem sajnálom. De azokat a periódusokat igen, amelyekről nem akad más emlékem, csak a szorongás lenyomatai, a vágyé, hogy ezt is túléljem, fusson rajtam át, semmisüljön meg minden, ami akkor kívülről és belülről ért. A pizsamák ideje, a bolyhos melegítőké, a lehordott férfipólóké.

Formátlan idő, alaktalanul nyúlik csak, se vége, se hossza, legalábbis az adott pillanatban. „Már megint fogyott – nézett rám szigorúan Lívia néni –, úgy látom, mellben is be kell venni egy kicsit.” Fejteni kezdte a varrást, majd letűzte rajtam a derékvonalat. „Nem vágom ki a bevett részt – tette hozzá –, mindig mondom a kuncsaftoknak, hogy vigyázzanak, mert láttam már olyat, hogy visszaröppentek a leadott kilók, hiába minden igyekezet, főleg ilyenkor télen. Persze a fogyókúrák, januári étvágytalanságok vagy a nyári könnyű vacsorák után szívesen gondoljuk azt, hogy eztán minden rendben lesz, nem változik semmi... De ha kivágjuk a felesleget, akkor már nincs miből kiengedni, mehet a ruha a kukába.” Egy ideig csöndben igazítgatta rajtam a vállrészt, és az alján is variált kicsit, hogy az arányok megmaradjanak. Hogy még vékonyabbnak tűnjek, próbáltam teljesen visszatartani a lélegzetemet. „Vegyen már levegőt – szólt rám szigorúan Livia néni –, mit akar majd, hordani ezt a kabátot, vagy feszengeni benne, és hozni vissza hozzám?” És ekkor belőlem hirtelen hatalmas sóhaj szakadt ki. Repültek a tűk, tudtam, kezdődik megint a procedúra elölről. De ezzel a hatalmas, teli tüdőből jövő, nehéz sóhajtással mintha az egész eddigi rossz kiszaladt volna belőlem. Ahogy visszakerültek a szűkítő tű- és krétajelzések rám, már tudtam, nincs szükségem amulettkabátra. De igyekszem nem elfelejteni, hogyan is volt az egész rossz: ha megint kezdődne, maradjon anyagom, amit használhatok. „Ne fáradjon vele, Lívia néni – mondtam váratlanul –, gondolom, vannak itt sürgősebb munkák is. Majd három hét múlva benézek.”

KARAFIÁTH ORSOLYA

Kulturdémon: költő, performer, publicista és minden más, három verseskötete (Lotte Lenya titkos éneke; Café X; Cigánykártya), egy regénye (A Ma a-klub) és két lemeze jelent meg.