Ráadásul nem arról van szó, hogy hiányoznának egy nézhető televíziós sorozat szükséges komponensei, van tehetséges író elég, színészből még talán több is, pláne történet, narratíva, konfliktus, és hát megfelelően bevilágítható helyszínből sincs hiány. Ránézésre tehát semmi sem indokolja, hogy hazánk a tévésorozatok tekintetében nem tud nagyszerű eredményeket felmutatni. És mégsem tud összeállni egy sorozat úgy, ahogy kellene. Így van ez a Marslakókkal, a közszolgálati televízió legújabb és még legalább két évig futó napi sorozatával is. Az mondjuk nem tesz jót egy produkciónak, ha már hónapokkal az elindulása előtt azzal van tele a sajtó, hogy így kétmilliárd, úgy 400 epizód hozomra, meg hogy kinek a barátja Jáksó László, a sorozat producere. Ilyen előzmények után a Marslakók meglehetős hendikeppel indul a versenyben, igazából nem is tudok nem szurkolni neki. Igaz viszont, hogy szeretni sem tudom. A sorozat főszereplői a Címlapon.hu bulvárlap munkatársai és a munkatársak ilyen-olyan hozzátartozói. Van itt házasságtörő, fásult és megalkuvó főszerkesztő, bulvárközlemények lefirkantásánál többre vágyó újságírónő, a problémákat percek alatt megoldó IT-s, és van kotnyeles titkárnő is. Akad híresség, akad veszélyes hulladékkalmachinálómaffiózó, de kiégett hírlapíró is. Került ideológiaimuníció is a címhez, az amerikai magyar tudósok becenevét vették alapul, idézném is, olyan szép. „Új napi drámai tévésorozatunk nem földönkívüliekről szól. Illetve talán egy kicsit mégis. Főszereplőink (...) ugyanis nagyon mások, mint a többiek.Másképp gondolkoznak, ami egyáltalán nem könnyíti meg az életüket, beilleszkedésüket a társadalomba. A Marslakók ugyanakkor nagyon jók a saját területükön, és bár »különcségük« miatt ez nem megy könnyen, mégis megtalálják helyüket, miközben felforgatják maguk körül a média világát és természetesen a magánéletüket.” (Marslakók hírlevél, 1. szám)

Na mármost ebből egy szó sem igaz. Eddig legalábbis nem tűnt fel se a dráma, se a különcség, se a nagyon jóság, se a felforgatás. Ami viszont feltűnt, hogy a lap szerkesztőségében alig dolgoznak páran, a műtermi jelleg dominál. A párbeszédek általában némileg életszerűbbnek tűnnek, mint a konkurens csatornák napi sorozatai ban, a képek és helyszínek sem annyira sterilek, mégis hiányzik valami je ne sais quoi, hogy nyolc-tíztől nyolc-negyvenig spiritusz költözzön a képernyőre. Nem azt mondom, hogy nem jöhet meg az a szellem, még csak egy héten vagyunk túl, és az például tök jó geg, hogy néhányan a saját nevükön játszanak a sorozatban, így találkozik Élet és Irodalom. Meg az sem hülyeség, hogy bár hetekkel a sugárzás előtt veszik fel az epizódokat, minden napra ígérnek valami aktuális, frissen rögzített eseményt, ujjak a világ ütőerén. Mégis, úgy néz ki, akik kitalálják és eljátsszák a Marslakókat, a büdös életben nem jártak még szerkesztőségben, fogalmuk sincs, hogyan készül egy (az) újság. Egy hírportál vezetője nem mondhat olyat pél dául, mint a Címlapon.hu főszerkesztője az első részben, mikor egy kompromittáló felvétel miatt a maffiózó verőlegénye éppen sajtóetikai felvilágosítást tart neki ököllel és bakanccsal egy lépcsőházban, hogy rendben, „holnap bemegyek, és törlöm a videót”, mert ilyen nincs, mert mi az, hogy holnap, testvérem, térjél észhez, már rég nem Vágási Feri ólomszedi ki a lapot; hol élsz te, a Marson? (Elnézést.)

A másik jó geg az lett volna, hogy az ígéret szerint a valóságban is elindul egy bulvárportál, így aztán elmosódik a határ a Valóság és Fikció között – erre azonban vasárnap óta hiába várok, ami végül is siker: a Cimlapon.hu-n egy olyannyira valóságos nagy magyar közszolgálati semmi látható, hogy magam sem tudnék jobbat fikcionálni.