A Rém hangosan és irtó közel egy tízéves kisfiú drámája, aki a World Trade Center ellen lezajlott terrortámadásban vesztette el az apját. Ön akkor volt tízéves, amikor kitört a második világháború.

Mivel svéd vagyok, sosem kellett fizikailag szembesülnöm a második világháború borzalmaival. Szerencsére tévéközvetítések sem léteztek annak idején. A napilapolvasáshoz még túl fiatal voltam, amit tudok róla, azt a rádióból hallottam. Drezda bombázása például egy hirosimaival felérő pusztítás volt – erre tisztán emlékszem. Noha számos filmhíradót is láttam a moziban, ezekben inkább a leggyorsabb repülők meg a legnagyobb tankok ragadtak meg: egyszerűen még túl naiv voltam, hogy felfogjam, milyen szörnyűség zajlik épp Európában. A háború után az emberek elkezdték keresni a helyüket és az élet pozitív aspektusait. Az egyik ilyen volt, hogy az addig zárt világ hirtelen kinyílt, lehetett utazni.

Igaz, hogy ön német származású?

Igen. A szüleim a tizennyolcadik században vándoroltak ki Németországból Svédországba. Azóta a családom svéd. Én időközben Franciaországban telepedtem le, így már franciaként mutatkozom be.

Emlékszik, mit csinált 2001. szeptember 11-én?

Épp kocsiban ültem Svédországban a feleségemmel, amikor a fiam rámtelefonált, és azt mondta, háború van, megtámadták New Yorkot. Azonnal menjek haza Párizsba, de eszembe ne jusson repülőre ülni. Noha soha nem laktam New Yorkban, megrázott a hír, tudtam, igencsak át fogja formálni a világot. Ezért is döbbentem meg, amikor tudomásomra jutott, hogy az amerikai iskolákban nem tanítják a diákoknak, mi is történt aznap. Érthető, hogy nagyon fontosnak tartom a Rém hangosan és irtó közelt.

És mit tart élete legfontosabb eseményének?

Az a pillanatot, amikor Ingmar Bergman először megkért, dolgozzak vele: először színházban, majd fi lmen. Ez egy nagyon hosszú és eredményes közös munka kezdetét jelentette, mely nemcsak nekem adott inspirációt, hanem minden egyes embernek, akivel kapcsolatban volt. Egy színész akkor lehet sikeres, ha lehetőséget kap a szereplésre, ő pedig sok embernek adott folyamatos munkát színházban és filmen egyaránt. Nincs kétségem afelől, hogy Bergman nélkül nem ülnék itt, ebben a székben sem. A sors elkényeztetett.

Kijelenthetjük tehát, hogy Bergman volt a legjobb rendező, akivel dolgozott?

A legjobb, akivel a leghosszabban dolgoztam. Azért Martin Scorsese vagy Steven Spielberg is nagymester, de hosszan folytathatnám a listát. Mint mondtam, el vagyok kényeztetve. Nem kicsit.

Hogy készül egy szerepre?

Nincs semmiféle különleges trükk vagy recept. Megtanulom a dialógusokat, majd elgondolkozom, hogy a karakter mit miért tesz az adott szituációkban. Ha kell, próbálok. Ehhez idő kell, ezért sokat készülök előre: egészen addig kell gyakorolni, amíg össze nem áll a kirakós – ezért fontos, hogy egy színész színházban is játszszon, ezt csak ott lehet megtanulni. A legfontosabb kérdés: mi a karakter célja, mit akar elérni az egyes jelenetekben, és mi a végcél?

Ez a Sztanyiszlavszkij módszer, nem?

De, pontosan az az alapja, bár én nem alkalmazom a teljes metodikát. A Sztanyiszlavszkij-féle „mágikus ha” helyett csak a szándékokat, a célokat és az eszközöket veszem lajstromba. Ha minden apró részlet a helyén van, az érzelem magától létrejön. De vallom, hogy az érzelem csak másodlagos a színészi munka során. A logika az első. Kár, hogy a memóriám már nem a régi: egyre több „előjátékra” van szükségem.

Veterán színészként nem aggódott, hogy egy színészi gyakorlattal nem rendelkező kisfiúval kell együtt játszania?

Dehogynem. Első körben fogalmam sem volt, hogy mire számítsak. Aztán egyszer el kellett mennem New Yorkba ruhapróbára, és akkor Stephen Daldry rendező összeültetett minket. A fiúcska olvasta a dialógusait, és olyan lapos volt, hogy komolyan megijedtem, mi lesz a forgatás alatt. Aztán két hónap múlva, amikor elkezdődött az igazi munka, mintha kicserélték volna. Stephen alaposan felkészítette. Életem egyik legfegyelmezettebb partnere lett belőle. Teszem hozzá: szerencsére. Enélkül egy gyerek nem is tudná elviselni a showbiz őrült világát.

Hatvan éve színészkedik, mi változott ez idő alatt?

Nem sok – legalábbis, ami a színházi játékot illeti. A filmek világában viszont átvette az uralmat a technika és a trükk. Manapság egy-két kölyök néhány számítógéppel hamar összedob egy digitális színészt, ha cinikus választ vár tőlem.Azonban hazudnék, ha nem ismerném el, hogy a technika fejlődése olykor lehet izgalmas és szórakoztató is. Ha például egy blue box felvétel esetén elasztikus ruhát és pontokat aggatnak az emberre, majd így rögzítik a mozgását, az finoman szólva is bizarr. Pláne nekem, mint színházi színésznek. Sokkal közelebb áll hozzám egy társulat, egy stáb közös, hosszú távú munkája, mint a filmezés, ahol aláírsz egy szerződést, néhány hétig teszed, amit mondanak, és semmiféle ráhatásod nincs arra, hogy mi lesz a vásznon a végeredmény. Ezt hozta magával a fejlődés: megszűntek a művészi közösségek.

A Rém hangosan és irtó közelben számos komikus szituációt is teremt a szerepe.

Pont ezért vállaltam el. Hosszú évtizedeken keresztül hallottam azt, hogy Max von Sydow borzasztóan komoly ember, ezért csak drámai vagy gonosz szerepeket kaptam. Pedig a színházban eljátszottam a drámairodalom legfontosabb komikus fi guráit, de a filmen ez tilos volt. Egy színész mindig abban reménykedik, hogy a következő szerep talán valami egészen más lesz. A filmipar azonban ezt fordítva gondolja: azt hiszik, hogy ha egy színész már eljátszott egy szerepet, akkor egész életében azt akarja vagy tudja csak ismételni. Talán most majd kapok egy tisztán vígjátéki felkérést is.

Van, amit esetleg megbánt a karrierje során?

Hogyne. Voltak nehéz pillanatok, de aztán az ember továbblép. Ne várja, hogy részletezzem...

Jó, akkor inkább azt kérdezem: hogy érzi magát, amikor mindenki élő legendaként beszél önről?

Hülyén, mert csak egy színész vagyok.

„Közelebb áll hozzám egy társulat közös, hosszú távú munkája, mint a filmezés”