Arra gondolok, hogy ha ez benne maradt a filmben, nyilván nem véletlenül,mert amúgy nem létfontosságú, még az sem derül ki egyértelműen a vászon-történetből, hogy a férj is író, mindennap elmegy dolgozni, amíg az asszony gépel és aratja a sikereket, ha tehát bennemaradt, akkor ez bizonyára ars poetica az alkotó részéről. Ami akkor lenne csak igazán érdekes, ha meg is volna tartva, ha mondjuk a film arról tanúskodna, hogy amozgókép az egyetlen, ami maradt nekem, próbálom felelősséggel használni.

Nem vagyok igazságos: próbálja. Az ajtó a maga módján korrekt film, igyekszik visszaadni a regény közegét, kicsit fölfelé csal, szebbek a ruhák, de őrzik a stílust. Szépek az emberek, és még a ruháknál is jobban őrzik a stílust, hogy mitől tud az írónőt játszó Martina Gedeck ennyire fantasztikusan hatvanas évekbeli testalkatú lenni, hogy a harisnyás lába miért olyan formájú, mint amilyenekre gyermekkoromból emlékszem, az többé-kevésbé csoda, másfelől meg a tökéletes színésznőválasztás. Helen Mirren pedig a szinte tökéletes színésznő, belegondolni is kellemesen szédítő, hogy az az asszony, aki mindkét angliai Erzsébet királynőt játszotta már filmen, most egy az Alföldről Pestre származott macskás nénit és háztartási alkalmazottat alakít, és még jó is. Nem bravúros, nem tesz semmi olyat, amit a magyar hangja, Bánsági Ildikó ne tudna ugyanilyen színvonalon megoldani, de nála az Oscar, ő hozza a nézőket, ha hozza, ennyit ma már minden filmrendezőnek vállalnia kell, aki arra vágyik, hogy megnézzék, amit forgatott.

Egyébként pedig Szabó István rokonszenvesen hű az embereihez, Eperjes Károly a férj, és kifejezetten élvezetes a játéka, a túlzások és modorok végre elfelejtődtek, van súlya, miközben a figura mégiscsak egy férj, helyén van minden. Van Andorai, Börcsök, Marozsán Erika és Tóth Ildikó, van Szirtes Ági, az utóbbi figurája meglehetősen kidolgozatlan maradt, szerintem mindenkit meglep a nézőtéren, amikor franciául kezd el beszélni, de ez nem a színésznő mulasztása. Van alkotói megjelenés Jirí Menzel mögött, szerintem ez nem jó ötlet, mert ebben a pillanatban komolytalanná válik a történetmesélés, ja, ezek a rendezők magukat mutogatják film ürügyén. Vannak szép képek Ragályi Elemértől, ha nem éltem volna, talán el is hinném, hogy ilyen volt az a világ. Mi az, ami nincs?

Súly, az nincs. Szabó Magda megtévesztő most is, miközben hihetetlen sikereket aratott az Abigéllel, voltaképpen ellenáll a kamerának. Miközben Az ajtó olyan, mintha színpadi adaptációért kiáltana, hiszen alig van benne helyszín, állandóak a szereplők, mégis regény, igazi regény, nem lehet elmesélni, hogy miről szól, mert a lényeg csúszik ki a párbeszédekkel, a viszonyok, bizalmak, szándékok, alá- és fölérendelődések bonyolult és érzékeny rendszere. Sok megmenthető belőle, néha látom is, amit látni szeretnék,Martina Gedeck arcát, ahogy átvonul rajta egy gondolat árnyéka, és még a füle is másképp áll utána – már bocsánat.

Van egy pillanat, amikor már végképp elveszítem a filmet, már csak a hibákat látom: valaki az erkélyen napozik, és lentről télikabátban beszélnek hozzá. Ömlik a hó a Kossuth-díj átadásakor, pedig április 4-ről szólt akkoriban az ének. Egy parafenomén ápoló odatartja a betegágyban fekvő Emerenc füléhez a rádiót, mert tudja, hogy mindjárt azt fogják benne mondani: mindent neki köszönhetek. A hang kriminális, az utószinkront mintha egy hallássérült keverte volna, túl hangos és agresszív a párbeszéd, és a magyar színészek sem azt mondják, mint amit a szájuk. A végén meg kisüt a nap, ez a második legízléstelenebb Szabó István-filmbefejezés, az első továbbra is a kivirágzott karmesteri pálca maradt. Ha már az életművet nézzük, van egy jó hírem: nem ez a legrosszabb film benne. Nem is a legjobb, de az már valószínűleg elkészült.

Eperjes Károly Tibor, Helen Mirren Emerenc szerepében