Teljes talány az előadás, nem tudom, hogy miben reménykedtek, van egy nagyszabású díszlet Kentaurtól, aztán nincs benne semmi. A Mariát éneklő Kiss Diána Magdolnának rettentő kellemetlen orgánuma van, és akkor el lehet gondolkodni, hogy melyik a rosszabb, ő vagy a párja, akinek egyáltalán nincs is orgánuma, vagy a Riff szerepében föllépő fiatalember, aki viszont úgy énekel, mintha az előadás előtt kiütötték volna az elülső fogait. A mozgásokban biztosan fogta a koreográfus-rendező Juronics Tamás fantáziáját, hogy nem profi táncosokkal dolgozik, de hogy a történet elmesélésében mi akadályozta, azt nem tudom. Végtelenül lassan, nehézkesen jutunk a párbeszédek végére, hogy aztán csúnyán énekeljenek, és közben nem tudok magamhoz térni attól, ami a zenekari árokból szól. Egyes szólamok tökéletesen eltűnnek, mások indokolatlanul csörömpölnek, minden szanaszéjjel, amihez a színpadiak rosszul és rossz tempóban csatlakoznak, és egy kórusjelenet végén, a záróhangnál találgathat a néző, hogy vajon mit akartak énekelni, mert mindenki más magasságon végez.

A menekülő útvonalon a néhai Maurice André volt a társam, az a trombitás, aki miatt valaha a rendőrséget kellett a Zeneakadémiára kihívni, mert nem bírtak a felizgatott tömeggel, amely látni akarta a művészt. Minden oka megvolt rá, Maurice André az a fajta úttörő volt, akit máig sem értek utol a segédcsapatok, elmondják, hogy ő emelte ki a trombitát a szimfonikus zenekar árnyékából, miatta tűznek műsorra trombitaversenyeket, eredetieket és főképp átiratokat, hiszen honnét is sejthették volna a régi szerzők, hogy a trombitából ennyi szépség, könnyedség, ennyire lágy futamok, ekkora dinamikai skála is remélhető. Azt ritkábban teszik hozzá, hogy kissé magányosan érezhette magát, mert máig sem született olyan virtuóz és olyan elsöprő zenei személyiség, aki nemhogy meghaladta, de legalább megközelítette volna Maurice Andrét.

Mert a zenész persze a zene, a hangszer, ez a hihetetlenül könnyű, mozgékony, pontos trombitahang, meg a fantasztikus repertoár, amelynek többnyire csak csekély részét hallgatjuk, főleg a barokk műveket és Haydnt, pedig a nemrég megjelent Warner-lemezdobozokból az is kiderült, milyen sok francia szerző számára jelentett ihletet, hogy ezentúl trombitára is írhatnak műveket, van, aki el tudja játszani a darabokat. De a zenész persze ember is, személyiség, az a fehér öltönyös, hawaii inget viselő pocakos angyal-bácsi, aki ott áll Karajan mellett a lemezborítón, hogy aztán majd arról beszéljen, ez a Karajan egy iparos, egy felvételi nap alatt vett föl egy teljes lemezt, ha ő volna a Renault vezérigazgatója, biztosan megtízszereznék az eladást. Megjegyzem, a lemezeladást is megtízszerezték ők ketten, egy olyan albummal értek el milliós példányszámot, amelyen a sztárszerzők Hummel és Leopold Mozart.

Maurice André mondta, hogy a trombita erős személyiséget követel, úgy kell vele a pódiumra menni, mint valami matadornak, mint a győztesnek. Igen, érzem a nagy személyiséget, de a matador helyett csak a derűt, a jó ember hangját hallom. Ezt hagyta ránk örökségnek.

Maurice André úttörő volt