– Ha lejár a kormánybiztosi mandátuma, folytatja? Egyáltalán mikor írják ki a főigazgatói pályázatot?

– A kérdés első része kormánykompetencia, Andy Vajna esetében hosszabbítottak. Tartom, amit fél éve: az Operának át kell alakulnia, az Erkelnek meg kell nyílnia, mire az új főigazgató öt évre belép. Hogy pályáznék-e, nem tudom. Azon múlik, hogy bő év múlva még mindig elfogad-e az Opera, s hogy én el tudom-e fogadni az akkori itteni helyzetet.

– Azt könnyen elfogadta, hogy hóhérnak szerződtették az Operaházba?

– Átalakításról szívesen beszámolok. Ha arra céloz, tudatában voltam-e ekkora mérvű változásnak, a válaszom: nem. Az viszont világos miniszterelnöki elvárás, hogy a húsz éve halogatott döntéseket lépjem meg. Október közepén küldtem a társulatnak egy levelet húsz különböző ügy állásáról. Abban szerepelt: rövid távon nem tervezek leépítést. Előbb mérni akartam, azután vágni. Ám két héttel később elkezdett körvonalazódni – az aktuális gazdasági helyzet miatt – az elvonás mértéke, és az abból következő húszszázalékos leépítés.

– Nem érhette ez váratlanul a válság közepén, megszorítások amúgy is minden évben voltak.

– Hogy minden támogatást visszaszereztünk, hogy tartozás nélkül fordultunk az új évre, s hogy mindezt bevételi és nézőcsúccsal tettük, a kormány számára is igazolja: az Opera minimum nyolcmilliárd forintból működik eredményesen. Ehhez képest meglepő, de a körülményeket ismerve mégis értem: rajtunk, a legnagyobb intézményen is végig kell tolni a fűnyírót. Most rosszabb a helyzet, mint tavaly ilyenkor. 3,9 milliárd forint a jelenlegi állami támogatás, ami a bérekre sem elég. Járulékokra már a jegybevételből is kell költeni, s a bevétel maradéka elmegy rezsire. Bemutatóra, vendégre eleve nincs pénz, ezért biztos, hogy az év második felében – mikor a kormány is látja, hogy ürülnek más kasszái – támogatást kell kapnunk.

– És mi van, ha mégsem kapnak?

– Ezzel nem számolok, mert az Opera az ország ünneplő frakkja. Ha bezárják – a kulturális veszteségen túl –, hatalmas paradicsomfolt kerül a hófehér ingmellre. Optimalizálni kell a kiadásokat, valamennyien még többet dolgozunk a minőségért, hogy megtarthassuk állásainkat. Az énekeseknek pedig olyan piaci helyzetet teremtünk, mint a világ legtöbb operaházában. Mert nem az operakultúra vagy az ő személyes létük szűnik meg, csak a közalkalmazotti foglalkoztatás.

– Anyagilag nyilván rosszabbul járnak, és nem lesznek biztosítva.

– Egyetlen Operaházunk olyan, mint a nemzeti tizenegy. Az aktuális legjobbak lépjenek fel végre, itt ne legyen bérelt hely, a magas C megéneklése helyett ne legyen elég díjakat felmutatni, a közönség nem porhintésre fizet be. A kimagasló művészek az új szisztémában többet vihetnek haza, viszont a havi fix őszre a múlté. És hideg hangtechnokrata sem vagyok: mivel tudom, milyen kitett pálya ez, partner leszek, hogy az Opera szerződjön valamely biztosítóval, és a gázsi bizonyos százalékát egy alapba gyűjtve, betegség esetén is kapjon a művész a honoráriumából. A fenntartó is rugalmas: 180 státust kellett volna megszüntetnem, most 144-nél tartunk. És – az énekestár kiszervezésén túl – legtöbbet az adminisztrációból bocsátunk el.

– Sok vezető próbálta már lefaragni a közalkalmazotti létszámot, de próbálkozása mindig botrányba fulladt. Önnek nyilván előnyt jelentett a miniszterelnöki támogatottság.

– A szakma tudta, hogy eljön a pillanat, és eddig mindenki sorozatot kapott a hátába, ha szóba merte hozni. Én most végigvihetem. A 36 közalkalmazott magánénekes átlagéletkora 50 év, mire kimondom, 51, többük nem állt színpadra évek óta – nyolcvan százalékuk művészi nyugellátásra jogosult. Nézem a szombati Tannhäusert: két kivétellel mindenki szerepszerződéses a színpadon. Miközben a közalkalmazottak soraiban is van több ragyogó művész, aligha tartja számon a publikum, hisz indifferens, hogy például Rost Andrea, Miklósa Erika, Kiss B. Atilla, Fekete Attila vagy Perencz Béla sosem kapott efféle státust, miközben mindenki a társulat tagjának érzi őket. A tabula rasa és a fiatalítás tehát nem előzmény nélkül érkezik, és az énekléshez úgyis két hangszalag kell, nem közalkalmazotti jogviszony. Mégis, most is „kommandók” tüzelik a sajtót, a politikusokat, s miközben nyilvánvaló károkat okoznak, nem engem sértenek meg, hanem a törvényt saját intézményük és vezetőik rágalmazásával.

– Próbálták önt is leállítani?

– Érdeklődő telefon jött pár, aztán a valóság megismertetésekor lecsendesedtek. A kiemelt főszerep 900 ezer forint lesz esténként, a főszerep is sok százezer: ilyen tisztességesen még sosem fizették a magyar énekeselitet. Ez valahogy kimarad a vádakból. Máskülönben nagyon nehezményezem, hogy néhány „hangember” miatt teljes szélárnyékba kerül a többi kényszerűségből elbocsátottunk. Róluk is igyekszünk gondoskodni a Közalkalmazotti Tanáccsal és a háromból két szakszervezettel aláírt megállapodás szellemében: kapnak 6-8 havi felmentést, ugyanekkora végkielégítést, segélyalapot hoztunk létre, és az Erkel Színház újranyitásakor elsőbbséget élveznek majd.

– Nem nagyobb kiadás ez a végkielégítéssel, ha úgyis visszaveszik az Erkelbe őket?

– A leépítés kényszer. Állítom, hogy tíz százaléknál nagyobb belső tartalék nem volt az Operában. Ha az Erkel-építkezés valamiért éveket csúszna, konkrét megtakarítás is lenne belőle, most nyilván költségvetési tűzoltásra jó.

– Azt nyilatkozta: az Erkel megnyitásával isten és a közbeszerzés kezében vagyunk. Tud ennél közelebbit?

– Ha arkangyal volnék, talán… A Zeneakadémia gazdasági tanácsának elnökeként viszont látom, két nagy építőcég torpedói miként okoztak kétévnyi léket a Liszt Ferenc téren. Kiemelt beruházás lettünk: törvényesen, támadások nélkül szeptemberben kezdődne az építkezés. Tavaszra mindenképp játszani szeretnénk, esténként ott már ne kopácsoljanak.

– Ha már az Erkel újranyitását említi, százmilliós bevételt remélt a jótékonysági gálából és az árverésből. Jól számolt?

– Hendikepes időszakban tizenhárommillió forintos részösszeg is siker. Költség nem volt, mindenki grátisz jött, a licitálás azóta is zajlik, nincs tehát szumma. Az Erkel ügye beszédtéma lett, a köztelevíziók szokatlan terjedelmű adását kétszázezer ember nézte végig, 14-én este a Bartók Rádió is sugározza – hatása felbecsülhetetlen!

– Ha most lefaragják az Opera támogatását, honnan lesz pénz az Erkel működtetésére?

– Most mindenkiéből faragnak. Az Erkelt nem szellemháznak újítjuk fel, fenntartása amúgy sem tetemes, hisz nincs külön adminisztráció, gyártóbázis, alkalmazotti kör. Kétmilliárd elég. Ez csak valamivel kevesebb az Opera mostani, 3,9 milliárdos büdzséjénél. Az Opera 8 milliárdos mérlegfőösszegének a negyedéből elketyeg majd a legnagyobb közép-európai zenés színház a maga kétezres nézőterével. És szekunder hatás is lesz: ha elindul az Erkel, árat emelhetünk az Operában, ahol sok a külföldi vendég.

– Találtam egy táblázatot az egyik operaházi szakszervezet oldalán: ősszel negyvenszázalékos bérfejlesztés volt a vezetőknek, most meg leépítenek. Ezt hogy gondolták?

– Lendüljünk túl, sportszerű-e kiadni belső használatú, félreértelmezett összesítést. Az adat egyetlen kolléga fizetését mutatta, kontrollerből lett gazdasági igazgató, érthető, hogy emelkedett a pénze a felelősségével együtt. Az Operának korábban 38 szaktanácsadója volt, most négy van. Mindkét hivatali autónkat visszaadtuk, kevesebbért dolgoznak a művészeti igazgatók, mint elődeik, mi több, én is a Duna tévés járandóságom hatvan százalékát keresem, ráadásul nem is az Opera fizeti.

– Meglepne, ha a vezetők is lapátra kerültek volna.

– Akkor meglepem: elküldtem a gazdasági igazgatóhelyettest, a stratégiai igazgatót. Takarékosságból a műszaki igazgatói, a főrendezői, a vezető jelmez- és vezető díszlettervezői posztot sem töltjük be, a feladatköröket szétdobtuk, az ügyvezetőnek – a napi teendő mellett – még az Erkel-projektet is irányítania kell. Csak a kommunikációs kinevezés új, ez a poszt viszont korábban létezett, magam is három évig ültem abban a székben.

– Korábbi ígérete szerint beperelte Christoph von Dohnányit, amiért az Új színházi kinevezés miatt lemondta a fellépést?

– Még nem pereltünk, de küldtünk leveleket. Nincs válasz. Felkértük vezényelni azzal, hogy az első előadás gázsijából levonjuk majd a veszteséget, ami minket aznap ért. Minden intézményvezető így tenne. Pláne, hogy Dohnányi több mint tíz éve azt nyilatkozta: soha nem cselekedne úgy, mint Schiff András, aki Haider Szabadság Pártjának hatalomra kerülésekor bojkottálta Ausztriát. „Idejönnék, ahogy teszem most is a londoni zenekarommal” – idézte tavaly decemberben a HVG... Azonos mércét szeretnék országon és Operán kívül és belül egyaránt.

Tervek, sztárok, tapasztalatok

Kész az Operaház jövő évadának terve: hogy ebből mennyi valósul meg, az az Erkel újranyitásának időpontjától és az állami támogatás mértékétől függ. A vezetők már világsztárok – például a mezzo Elina Garanca és a tenor Jonas Kaufmann – menedzsereivel tárgyalnak, bár azt tapasztalják: Magyarországra magasabb gázsit kérnek, mint Bécsbe. (Nyilván a „szomszédos” opera presztízshely, bár hétszer akkora a támogatása.) Mivel jövőre Verdi- és Wagner-év lesz, A bolygó hollandi bemutatóját tervezik, amelyre – levélben – Kovalik Balázst kérte fel a kormánybiztos. További érdekesség: felújítják Kovalik Balázs produkciói közül a Xerxest és az Anyegint is, amelyeket a korábbi vezetés „végleg” levett műsorról.

„Előbb mérni akartam, azután vágni”