Fél darab félig-meddig
Hol itt a dráma? – hallom a hátam mögül az éles elméjű kérdést Kaposváron a IV. Henrik előadásának szünetében. A kérdés jogos. A világ legnagyobb drámaírója nemcsak drámákat írt színpadra. Királydrámáinak egy része inkább népszerű ismeretterjesztés, dialógusokba szedett krónika, de mai szemmel nézhetők folytatásos szappanoperának is. Mint manapság a tudományos tévécsatornákon hol a Római Birodalom, hol a II. világháború történetét, úgy követhették a nézők részről részre az angol történelem évszázadait. Ebben a műsorfolyamban nyilván nem keltett olyan feltűnést, hogy történetesen éppen IV. Henrik uralkodását két rész dolgozza föl, mint amikor 1980-ban Zsámbéki Gábor a Nemzeti Színházban két egymást követő estén játszatta a darabot.
Szokás egyetlen estére tömöríteni a duplára szabott művet. Ám most Kaposváron csak az első részt adják, a léha, züllött, kövér haverjával dorbézoló herceg, a majdani V. Henrik első megtéréséig, a trónöröklésben lehetséges vetélytársa, Percy, azaz Hővér legyőzéséig.
A történet, a cselekmény valójában drámai: hatalmi harc folyik, a színen alig megjelenő címszereplő, a király lázadókkal hadakozik, és még azon is rágódhat, hogy fia mit sem törődik se vele, se a közügyekkel, inkább kocsmázik, útonálló kalandokban vesz részt, miközben a lázadókhoz húzó ifjú Percy egyre népszerűbb, merész hőstetteket visz végbe, szóval igazi trónra termett fiatalembernek látszik. A fél darabból nem igazán látszik meg az a nagyobb drámai ív, amely a züllött, erényeit, képességeit rejtegető trónörökös nagy királlyá válásáig vezet. Emberi formátuma, lelki nagysága főképp retorikában és egyetlen szerencsés végű párbajban mutatkozik meg.
De hát a mai, posztmodern kor posztdramatikus színházában miért is kellene dráma? Mi szükség lenne rá ma, amikor nem drámákat, hanem szövegeket állítanak színpadra, és a divat szerint módszeresen igyekeznek kerülni a hagyományosan konfliktusos és jól átlátható cselekményt? És valóban, nem is annyira a dráma hiányzik a kaposvári előadásból. Sokkal inkább az elemi érdekesség, az izgalom. A ki kit győz le földhöz ragadtabb izgalma éppúgy, mint a magasabb rendű, szellemi érdekesség vagy éppen az erkölcsi problémák intellektuális feszültsége. Ami Falstaff becsületről szóló elmélkedésében felbukkan, s ami korunkban talán elevenebb kérdés lehetne, mint valaha: „A becsület csak festett halotti címer.”
A kérdés súlya Czintos József monoton dohogásán is átjön, de nem hatja át az előadást. Tim Carroll rendezését, akinek munkáival a pesti nézők a Bárka Színházban néhány éve rendszeresen találkozhattak (legemlékezetesebb közülük talán az aleatorikus, véletlenszerűen, sorsolással kiválasztott szereplőkkel és szintén kisorsolt helyszíneken előadott Hamlet volt), leginkább valamiféle melankolikus hangulat határozza meg. Csanádi Judit díszlete egy középkori katedrálist jelző vasvázba hoz össze ligetet, olajoshordót, repülőülést, karfa nélküli karszéket, kopott autógumit, miegyebet. Cselényi Nóra viszont történelmi ruhákba öltöztette a játszókat. A látvány évszázadokat ível át. Olykor régi zene szól, latinul és angolul, de walesi nyelven is hosszan társalognak és énekelnek. Ebben Shakespeare instrukcióját követik, csak hát eléggé hosszadalmasan, meg aztán nyilván mást jelentett a walesi szó az egykori Londonban, mint a mai Kaposváron.
Az erős rendezői elgondolás hiánya megfakítja a színészi alakításokat. A jó színészek halványak, a kevésbé jók semmilyenek, néha rémesek. Kovács Zsolt szárazon tekintélyes király, Kovács Krisztián Harry hercege tiszta arcú kívülálló. Czintos József Falstaffja telitalálat öt percig – három órán át kissé egyhangú. Fándly Csaba is csak eleinte látszik a kirobbanó, energiáit szabályozni, száját befogni képtelen Hővér megtestesülésének, később mintha elhamvadna a belső tűz, és a hős belesápadna nagy bátorságába.
A fél darab alig szólal meg. Talán várjunk a folytatásra?
