Ha McCartney-n múlik, akkor tulajdonképpen a múlt század egyik legjobb (vagy ki tudja) szvingzenekaraként gondolnánk a Beatlesre?

Hagyjuk is, történelmietlen felvetés. Ami tény: McCartney-tól korábban sem volt idegen a fentebb jelzett korszak felé fordulás, legelébb is azért nem,mert nyilvánvalóan nem volt abban a szerencsés helyzetben, hogy az apja Beatles-dalokat fütyörésszen neki. Az otthon magába szívott hatások pedig ezt a világot tükrözik. Az új lemez tulajdonképpen főhajtás egy letűnt kor előtt, az atyai örökség előtt – a huszadik század előtt. E tiszteletadáshoz egészen kiváló artistákat gyűjtött maga mellé Sir Paul, az anyagon mások mellett felbukkan Eric Clapton, Stevie Wonder és Diana Krall is. Két kivétellel feldolgozások hallhatók tehát a Kisses on the Bottomon – ha az ember nem ismeri a tárgyalt korszak dalait, nem is nagyon tűnik fel neki, hogy például a My Valentine és az Only Our Hearts McCartney-szerzemény, mi is csak a borítóról tudjuk. Ahogy azt is, hogy a lemez producere a lassacskán nyolcvan felé közeledő Tommy LiPuma, aki a már hivatkozott Diana Krall mellett például Miles Davisszel, Natalie és Nat King Cole-lal, Barbra Streisanddal is dolgozott már. A nívóra tehát végül is nem lehet panasz.

Mégis, fordulatokban szegény lemez a Kisses on the Bottom, revelációt semmiképpen sem kínál –mert abban például semmi új nincs, hogyMcCartney hangja, hogyan is legyünk finomak: nem a régi már. Aki tehát énekes bravúrokra számít, csalódni fog, ahogy a Beatles-vonalat remélők is. Akinek viszont elég, hogy a derék brit lovag kitűnő zenészek segítségével lemezre vitte kedvenc dalait, például az I’m Gonna Sit Right Down and Write Myself a Lettert, az Alwayst, vagy a Bye Bye Blackbirdöt, az szeretni fogja a „hátsóra lehelt csókokat”.

(Paul McCartney: Kisses on the Bottom; Hear Music, 2012)