Lila filmes, ne lopd szét az adóforintomat!
Mielőtt még úgy tűnne, hogy gúnyolódni akarnék a nép hangján, bizonygatni, mekkora ostobaság így minősíteni országunk filmművészeit, szeretném leszögezni, hogy mint egy, az érintett mozgóképkészítők közül, a nekünk szánt felszólítást komolyan veszem. E cikk éppen azért jött létre, hogy közösen gondoljuk át, mennyire lila a filmes, lop, tékozol-e, és ha igen, kinek az adóforintjait.
Először pontosítanám, hol, miféle szövegekre reagálva találkozhat az olvasó ilyen jellegű kommentekkel. Az elmúlt időszak nem szűkölködött filmes témájú írásokban, melyek egyrészt sűrűn emlegették a finanszírozást korábban megvalósító Magyar Mozgókép Közalapítvány korrupt és felelőtlen mivoltát, másrészt hangsúlyozták, hogy a magyar mozifilm elvesztette a közönségét, nem hozza vissza az előállítás költségeit, tehát értelmetlen pénzkidobás.
További cikkek üdvözölték Andrew Vajna kormánybiztosi kinevezését, mondván, ha egy sikeres filmmágnás – ráadásul Orbán Viktor bizalmát élvezve – soha nem látott összegeket szerez ennek a züllött szakmának, azért csak hálásak lehetnek az alkotók, melyek közül majd kihullik a férgese, ám a tehetségesek némi forgatókönyvírói átképzés után rentábilis filmekkel fogják szórakoztatni a tisztelt publikumot.
Ezen kívül olyan beszámolók is napvilágot láttak, melyek szerint léteznek az új finanszírozási formának harcos ellenzői, művészek, akik autokratikusnak és egyoldalúnak minősítik a Vajna által működtetett Magyar Nemzeti Filmalapot, és – bár még meg sem született az első alkotás – máris azonnali változtatásokat követelnek, önigazgatásról beszélnek, és szokás szerint „Európához” rohannak segítségért.
Ilyen írások alján találkozhatunk az idézetthez hasonló kommentekkel. Néhány soros vélemény a cikkről vagy annak írójáról, rendszerint fantázianéven közzé téve (mely azért valamit sejtet rejtőzködő gazdájának jelleméről, politikai irányultságáról – Kuruc48, Libsidetektor, Igazember, Azállaménvagyok, Kívültágasabb, Ólomkotona és hasonló nicktalálmányok követik egymást), vitatkozva, sértegetve, dúlvafúlva, és olykor egészen találó eszenciákat megfogalmazva.
Így került elém az adóforintot lopó lila filmesről szóló szófüzér, mely mélyen elgondolkodtatott. Elsősorban az jutott eszembe, hogy a hetvenes években filmes mestereink minden vizsgánk előtt hosszasan igyekeztek az elménkbe vésni, hogy szerencsés kiválasztottak vagyunk, az értelmiség szócsövei, kiknek minden gesztusa fajsúlyos és tömegeket befolyásoló erő.
Amit mi a moziban a főhőssel kimondatunk, az – könnyen lehet – holnap az egész munkásosztály jelszavává válik. Görcsöltünk is a felelősség súlya alatt. Úgy láttuk, míg a világ nyugati felén a rendezés boldogságos állapot, mi szétszorongtuk magunkat, ha végre filmhez jutottunk.
Egy dolog azonban soha nem jutott eszünkbe: hogy fölöslegesek volnánk, élősködők, kik a becsületes dolgozó néptől elvont forintokat öncélú szellemi agyalmányokra verik el. Pedig bőségesen születtek akkor is „érthetetlen” alkotások. Elég ha a Jancsó-filmekre gondolunk, melyeket a remek külföldi fogadtatás ellenére az átlagemberek csak „meztelen nők vonulnak körbe-körbe, egy paraszt meg ostort pattogtat” típusú megjegyzésekkel illettek.
Mi filmrendezők, operatőrök és filmírók öntudatosan forgolódtunk a társadalom legkülönbözőbb rétegei között politikustól az egyszerű cigányemberig, tudóstól a börtönlakókig. Köztiszteletnek örvendtünk, és ha nem is voltunk gazdagok, de a társadalmi státuszunk szerint kétség kívül az elithez tartoztunk.
Hogy ez mikor változott meg, nehéz lenne megmondani, akárcsak azt, meddig tartott az orvosok megbecsülése, vagy meddig számított jó partinak egy történelem–latin szakos tanár. A mi tudatunk azonban egyáltalán nem követte a társadalmi értékrend változásait: a lelkünk mélyén filmjeinket továbbra is az ország fejlődésének fontos építőköveinek képzeljük, és nehéz feldolgozni, sőt, szinte lehetetlen magunkhoz engedni a tényt, hogy az emberek nem a filmjeinkből szereznek tudomást az országban lejátszódó gazdasági és szellemi folyamatokról.
Egy mai alkotó nyilvánvalóan úgy gondolja, mégis hasznos munkát végez, és ha itthon nem is sikerül túl sok nézőt ültetni a mozikba, a színvonalas fesztiválszereplések igenis a nemzet ügyét szolgálják. Mert amikor két kormányfő üzleti szerződést ír alá, nemcsak gépgyártásról, technológiákról és munkahelyteremtésekről beszélget, hanem tanúbizonyságot tesz arról is, hogy jártas partnerének kulturális sikereiben, és minél több igényes műalkotás gazdagítja egy ország hírnevét, annál nagyobb lesz a bizalom a szakemberei iránt is. Az „adóforint” tehát nem lett ellopva, annak, ha úgy tetszik, reklámértéke van. Hosszú távon térül meg, és nem a moziban.
Mert a magyar filmszínházakban szinte semmi sem térül meg. Ezzel sajnos megint csak szembe kell nézni. Egy kommersz film lehet kellemes, alkalmas a feszültségoldásra, jó látni egy vidám történeten keresztül, hogy más is ugyanúgy szerencsétlenkedik, mint mi. De azt hinni, hogy a jó kommersz behozza az árát, az önbecsapás. Kivételesen, egyszer-egyszer.
Két-háromszázmillió forint, amennyibe egy ilyen mozi alsó hangon kerül, nem jön vissza a jegyekből. Külföldön pedig nem vevők a bennünket szórakoztató filmekre. Reménykedni persze lehet az amerikai módszer átültetésével járó forradalmi sikerekben, de az ország imidzsén (imázsán) többet javítanak Tarr Béla „lila” munkái (bár azok sokkal inkább fekete-fehérek), mint akárhány törékeny, bár kedves üvegtigris.
Érdekes megfigyelni, hogy a címadó komment mekkora indulatról árulkodik. A meglopott tulajdonos őszinte felháborodásának lehetünk tanúi, az emberé, aki keményen dolgozott, adóját bevallotta, be is fizette, ám a moziba beülve csak egy lila vászonnal találta szembe magát. Nehéz megtippelni az álnéven bejelentkező megmondóember foglalkozását, előfordulhat, hogy egy fáradt villamosvezető esténként internetezik és napközben felgyülemlett mérgét ontja a léhűtő filmesekre, netán egy végletekig hajszolt minőségi ellenőr van ennyire kiakadva, mégis a düh mértéke olyan frusztrált személyre enged következtetni, akit a rendszerváltás óta eltelt évtizedek nem tettek túlzottan boldoggá.
És miközben az ő sora már régóta nem megy jól, mások most nekiállnak siránkozni, mert eddigi lenyúlós gyakorlatuk megfeneklett. Hát úgy kell nekik, ideje megtapasztalniuk a kisember gyötrelmeit, menjenek közmunkára, ha ugyan képesek egyáltalán bármi hasznosat művelni! A filmes tehát bűnbak lett, a fölösleges ember prototípusa, és mivel most derült fény sötét üzelmeire, nyilván szoci vagy liberális fajzat, máskülönben nem jutott volna ilyen könnyen mannához az elmúlt években.
Kérdés, mi a teendő, ha egy szakma, úgy en bloc, pellengérre kerül?
Bizonygassa ártatlanságát, esedezzen illedelmesen a kormányzat által kinevezett pénzosztóknál, húzza meg magát, míg lecsendesedik a népharag?
– Ugyan már! Jó filmeket kell csinálni, ennyi az egész – képzelem el az ismeretlen kommentelő válaszát, ha párbeszédet lehetne vele folytatni, és épp engedékenyebb kedvében találnám. Csakhogy a jó filmhez bizalom kell – folytatnám én. Művészi közösségeket kell finanszírozni, melyek műhelymunkával, vitákkal és egymást húzó szellemi versengéssel szülik meg az újszerű alkotásokat.
Több filmstúdióra, sokfajta pályázatra volna szükség, ez pedig pontosan az ellenkezője annak, ami a jelenlegi gyakorlat lényege. De ezen a ponton a kommentelő már biztosan nem figyelne rám. Más topicot keresne és odazúdítaná további haragját. Mert ha túl sokáig beszélgetne velem még a végén egyetértenénk abban, hogy a „lila” az nem biztos, hogy lila, lehet hogy csak szokatlan. Hogy a műélvezet sem hullik ingyen az ölünkbe, kell hozzá a jó tanár, a figyelmes szülő, az okos televízió, és még ki tudja mi minden, ami elvezet odáig, hogy megszeressük egy filmrendező látásmódját, mely elsőre csak érthetetlen, unalmas zagyvaságnak, egyszóval, adóforint-pocsékolásnak tűnik.
