Hosszan elnyúlva
Önmagában baj-e, ha valami több mint egymilliárdba kerül, és mekkora nyereség az önmagában, ha ebből 730 millió uniós támogatás? Érezhető, hogy nem kevés demagógia szivárog a fenti ellentétpárokból, miközben az is tudható: hasonló logika mentén támad mindenki, akinek a polgármester vagy 15. havi bére nem tetszik, vagy maga az új főtér valamelyik része.
„Csak nekem nyílik ki a bicska a zsebemben, ha arra gondolok, hogy mekkora ünnepséget tartottak a városban? (…) A sok szökőkútra és sétálóutcára miért van szükség? Ja... a munkanélküliek sajnos ráérnek sétálgatni. A békás szökőkút valószínűleg az ő helyzetükre céloz. Nem kellett volna inkább valamilyen munkahelyteremtésről gondolkozni?” – írja egy kommentelő László Ferenc blogján. Szétszálazni, szétszálazni. És hagyjunk most el rögtön minden egyebet a fővárosból alig ismert vidéki feudumharcoktól a prémiumokig – itt csak térképzésről lesz szó.
Egy megújított főtér leginkább lehetőség, a szokásos reprezentáción túl invesztálások és nyerhető funkciók egyenlege, amiben közhatalmi vágyak keverednek magánízlésekkel, és évtizedekig elmulasztott állagmegóvások olyan elképzelt szolgáltatásokkal, amelyeket aztán nem mindig igazol vissza az idő. Sokan például azt siratják a változásokban, ami már helyreállíthatatlan. A régi, tekintélyes mezőváros image-e éppúgy nem hozható vissza, mint a másfél éve viharban elpusztult óriásfák. (A névadó kőrisek a téren és a város címerében is szerepelnek.) Mert régi képeslapokon bizony tekintélyesnek látszik ez a hosszan elnyúló főtér, amely a templomok terét éppúgy magában foglalta, mint a vásárteret. Volt itt szálloda, népbank és persze a Postapalota – és nem ez az egyetlen funkció, aminek dicsősége már a múlté. Ami biztos: Nagykőrös központja rendezettebb lett, de valódi főtér nem született, csak főtéri csomópontok füzére. Kiszorult az autóforgalom egy része (zúgolódtak is sokáig a boltosok), a körforgalom szelídítő hatása itt is érezhető, a legnagyobb változás pedig a kerékpárosok egyenjogúsítása.
De mi lett valóban új? A tervezők ugyanis érezhetően a múltból akartak elsősorban táplálkozni: a térfüzér leghangsúlyosabb pontjai felújított épületek, de közben semmi merészebb váratlanság. Keleti végében a református templom és gimnázium például az új krémfehér színezésével kapott némileg új karaktert, nyugatabbra, az egykori piac teret a (múlt) századfordulós Postapalota Zsolnay kerámiás kupolája uralja. Ez a szecessziós nosztalgia és vele a nosztalgikus múltteremtés sok helyről ismerős már, mindenesetre egy mai önkormányzati megrendelésben szinte csak ez a historizálás lehet a fő csapásirány, ami a szocializmus időszakának kockaépületeinél maximum csak szemérmesen félre tud nézni. A mai funkciók pedig kimerülnek valami vízcsobogóban és egy alkalmi színpadfelület kialakításában. Az úgynevezett közösségi funkciók helyére homályosan mindig valami általános korzózást képzelnek el fagyival és babakocsikkal, de a hely valódi szellemét mégsem sikerül megragadni. Talán a két felújított kioszk hozhat itt vissza ebből valamit, nekem az amúgy olcsó díszkövön járva mégis Debrecen főtere jutott eszembe. Ott egy üvegablak mögött a mába beépítettek egy régi pallódarabot is, ami az egykori ingoványos Fő utcát hidalta át, és ami szerintem sokkal emlékezetesebb és debrecenibb múlt, mint bármilyen millenniumi utalás. (Nagykőrös földje egyébként, azt hallottam, a török idők óta rejt kör alakú téglavermeket, amelyeket a gabona elrejtésére használtak.)
Azt pedig szinte félve említem meg, hogy egy világhírű francia szobrász, Bernar Venet (kiállítása jelenleg a Műcsarnokban) a szomszéd faluban, Nyársapátiban gyártatja azokat a rozsdás óriásszobrait, amelyek legutoljára éppen a versailles-i kastélyt tették kortárs idézőjelbe. De abban a közegben, ahol még a hatvanas években is közfelháborodás tudott kerekedni egy nem eléggé konzervatívan realista szobor (Somogyi József Szántó Kovács szobra Hódmezővásárhelyen) körül, nos, ott maradnak a negédesen bájos sellőszobrok.
