Soha szerényebb tanulmányi-raktári válogatást, mint a mostani bemutató. A Magyar Ispita termeiben (inkább: szobáiban) ezúttal a kialakult Vasilescu-képzeteket erősítő művészek és művek vonulnak fel, természetesen Ország Lilivel a középpontban. Célszerűbb azonban azt írnom, hogy a szentélyben, mert a gyűjtő érdeklődését, gyűjteményét és mecénástevékenységét meghatározó festő nemcsak a teremsor legvégén található, nemcsak kiteljesíti szellemével ezt a négyszögletes apszist, hanem még néhány lépcsőfokot is meg kell tenni odáig, hála az ódon épület szintkülönbségeinek.

A rendezés tehát rokonszellemű, hitelesen vasilescui: itt is a festőasszonyhoz vezetnek az utak. Valamelyest időrend szerint is, nem véletlen, hogy a nagy előzmények, az Európai Iskola két mestere kerül legközelebb az Ország Lili-szekcióhoz. Gyarmathy Tihamér például azokkal a negyvenes évekbeli (legfeljebb kilencszázötvenes) nyomatokkal, amelyek szürreális lendületét is, geometrikus fegyelmét is tanúsítják, és amelyeknek – erre jó az alkalmi bemutató –fémlemezre festett eredetijei most is láthatók a zsinagógában. A meghatározó Bálint Endre, Ország Lili mentora-mestere-elődje is elsősorban grafikákkal, a Képszonettek szitanyomataival van jelen, ezek azonban számuk, pazar gazdagságuk és a rendezés jóvoltából szinte ikonosztázzá zárnak össze.

Szentendrei ikonfallá, amelyen petróleumlámpák, barokkos gyertyatartók, nyíló ajtók és kopott szárnyak titoknak, misztikumnak, meg a misztikumot legyőző színes elevenségnek a kettősségét kínálják. Valamint az újbóli felfedezés lehetőségét. Bálint pirossá és zölddé lényegült ablakrácsai, barátságos barna-sárgára derült ablakkeretei zavartalanul használják fel azokat a hegyes-fenyegető rácsmotívumokat, kemény kőkereteket, amelyeket Vajda fájdalmas rajzairól ismerünk. Tehetik: Bálint hitetlen életszeretete, kételyesen mélyszínű igenjei egy más kor, más élményvilág és más egyéniség jogán idézik és tagadják a vajdai tartalmakat.

Bálintnak, persze, könnyű volt: ő közvetlen Vajda Lajos-tanítvány, barát, amint ez a Vajda-rajzok állításaiból is ismeretes. Ellentétben Deim Pállal, aki emberöltővel később kapcsolódott ehhez a hagyományhoz, és akinek – most már látszik – egyedül sikerült a korosztályából alkotó módon, nem epigongyanúval felzárkóznia. Kolostorsorozatának erős darabjai, kereszt- és embertöredékei sorra bizonyítják, hogy egy hitelesen más, új, ám mégis messziről felismerhető szentendreiséget teremtett meg.

Deim nagyjából Ország Lili-generáció. Ám az Országnál évtizeddel fiatalabbak, mára érett mesterek festészetével azt bizonyítja a rendezés, hogy nemcsak az egykori szolidaritás, a szellemi közösség és kontraszt is összefűzi őket. Ők nyitják a kiállítást az első teremben; Nádler vassúlyú, nehéz, és mégis kék pátoszokkal teli vásznai, Hencze fegyelmet és féktelenséget drámaivá sűrítő Piros jel sorozata valóban felkészít a végpontra.

A végfalon középre helyezett Katedrális, ez a triptichonosan emelkedett majdnem-szárnyasoltár csábít a nem túl eredeti szakrális hasonlatokra. Zakatoló nyugtalansága mellett még két érett Ország Lili-remek, egy klasszikusan nyomtatott áramkörös, meg egy írásjelektől titokzatos hármaskép zárja az érett művek sorát, de talán még izgalmasabbak most a művész idáig vezető, korábbi művei. Köztük egy Kötelek című vászon a még tárgyiasan szürreális Ország Lili műhelyéből, amelynek goromba gyöngédsége, fenyegető fenyegetettsége, kézzel tapintható irracionalitása egymagában indokolttá tenné az efféle válogatásokat.

Deim Pál: Feljegyzések egy kolostorban VIII. 1988