Tapogatózás az életlabirintusban
Húsz-harminc évig ehhez a házhoz nem kell hozzányúlni. Még a féltetős, sufniszerű hátsó épület is olyan eleven, újszerű, mintha most építették volna fel. Az udvar gyepesítve, a fűben járókővel kirakott járda, kör alakú teresedéssel. Mondhatni, csupa jó szándékkal van kikövezve minden. Modern gyerekjátékok is kerültek a kertbe. „Játszani is engedd...” – jut mindjárt eszembe. Elvégre egy mai, modern kiállítóhelynek kell valamit kezdenie a háromévesekkel is. Számukra talán ezek a labirintust imitáló, kerti táblajátékok sejtetnek meg valamit a költő életének útvesztőjéből, amelyet a felnőttek odabenn a versidézetek, a dokumentumok, az orvosi vélemények által tapasztalhatnak meg. Mondom, csupa jó szándékot látok, meglátszik az emlékházon a ráköltött 61 millió.
Mégis azon kapom magam, hogy a tekintetem a szomszéd, kopott villára réved, annak régi, homoktégla falain, göcsörtös fáin jártatom a szemem. Ott találom meg azt, amiért idejöttem Szárszóra, az időt, a József Attila-i kor közvetlen érintését. Mert az egyébként pazar megújuláson átesett emlékházon nem maradt egy tenyérnyi felület, egy kilincs sem, amelyen ezt a közvetlen érintést még érezhetném. A beltér is átalakult, a szobák eltűntek, szinte egyetlen nagy kiállítótér lett az egész enteriőr. Valami elidegenítés történt: itt vagyunk ugyanazon a helyen, ahol József Attila élete utolsó napjait töltötte, mégsem érzem, hogy Szárszón vagyok. Nem érzem a hely többletét. Az egyébként szép kivitelű kiállításnak Budapesten is épp akkora ereje lenne, mint itt.
De hát hol is járunk? Az egykori Horváth-kert nevű panzió épületében, ahová 1937 novemberének végén költöztek be József Attiláék: a két lánytestvér, Jolán és az akkor nemrég megözvegyült Etus a három kisgyerekével, valamint a költő, akit november elején engedtek ki a pesti Szieszta szanatóriumból, labilis lelkiállapotban. A család először Etusék partközeli panziójában, a Palota panzióban húzta meg magát, de ott nem volt fűtés, és a ház be is ázott, így kényszerültek kivenni a vasút fölötti első utcában, a villasoron a Horváth-panziót.
Korábban nem volt közük ehhez az épülethez, a sors hozta úgy, hogy kényszerűségből a költő életének utolsó állomása legyen. Nem éltek rossz napokat itt a testvérek, boldogabb családi melegségben töltötték itt az időt, mint a fagyos, széljárta Palota panzióban. A szobák melege és a szorosabb együttlét kissé javított a kedélyállapotukon is. Attila képes volt újra dolgozni, verset írt, bár kétségtelen, ezek már a búcsúversei voltak. Itt született a Karóval jöttél..., a Talán eltűnök hirtelen... és az Íme, hát megleltem hazámat... kezdetű költeménye.
A ház két percre fekszik a vasútállomástól, ahol 1937. december 3-án este egy tehervonat alá került. Húsz évvel később, 1957-ben nyílt itt az első emlékkiállítás, bár a helyi képviselő-testület már 1947-ben napirendre vette az ügyet – hallhattuk a pénteki megnyitón E. Csorba Csillától, a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatójától. Akkor még megvoltak azok a tulipános bútorok is, amelyeken ceruzával írt verssorokat lehetett látni, a feltételezések szerint József Attilától, de ezek a berendezések később eltűntek. Az autentikus bútorok közül semmi sincs meg.
A felújított házban berendezett új kiállítás nem akart csak az utolsó életstációnak emléket állítani. „Idesereglik, ami tovatűnt”, ez volt a kiállítás hívószava, válaszolja kérdésünkre H. Bagó Ilona, a tárlat rendezője, amikor azt panaszolom, hogy nehezen lelek valamiféle vonalvezetést, amelynek mentén az anyag könnyűszerrel befogadható volna. Mint mondja, az életjelenetek, szerelmek, gyerekkori emlékek, családi képek úgy jönnek elő, ahogy az utolsó napokban, a testvérek beszélgetéseiben fel-felvillanhattak.
Ezért jelenik hát meg az egész költői élet egy térbeli montázsban. Egyébként mutatósan: meleg, téglapiros és fehér falakon, hatalmas nagyítású képekkel, monitorokkal, interaktív lehetőségekkel, puha fülhallgatókon befogadható hangosversekkel és kevés, de fontos tárgyi emlékkel. Központi helyen, mint egy üvegtabernákulumba rejtve, foglal helyet a két főtárgy, az írógép és fölötte az a szakadt, véres ing, melyet a költő a halálakor viselt. A feliratok csak idézetek, nincsenek magyarázó szövegek, legfeljebb egy-két szavas képaláírások.
Egy sarok szól a szárszói utolsó napokról: az ablak alatt egy heverőre vetett régi bőröndben verskéziratokat látunk. A falon korabeli szárszói fotók, képeslapok (például a ma is meglévő Palota panzióról vagy a régi Horváth-villáról). Kissé arrébb, Flóra képe alatt a kiállítás egyik újdonsága, a költő Rorschach-tesztjének először látható lapjai. Egy monitoron Bagdy Emőke ad elemzést József Attila betegségéről, melyet ma „borderline” tünetegyüttesnek neveznénk: nagy érzelmi kilengések jellemzik, de a beteg nem veszti el a személyiségét, mint a költővel kapcsolatban gyakran emlegetett skizofréniában. Ez persze nem gyengíti az öngyilkosság teóriáját, amelyet máig sokan vitatnak. Biztos magyarázatot azonban senki sem adhat, még a kiállításmegnyitón megjelenő Garamvölgyi László rendőrségi szóvivő sem, aki könyvet írt a témáról.
A rend kedvéért említsük meg, hogy a megnyitóra eljött Szőcs Géza kulturális államtitkár, csakúgy mint a somogyi patrióta Suchman Tamás, akinek hozzászólásában volt azért egy könnyű szúrás a Duna-parti József Attila-szobor ügyében. Az új kiállítás egyébként majd csak májustól lesz látogatható, de kinyit a költészet napjára is – elvégre április 11. éppen József Attila születésnapja.
