Darab darabokban
Csupa kacat a kecskeméti színpad. Menczel Róbert díszlet gyanánt mindenfélét odahordatott. A zenekari árokban hatalmas bőrkanapé és mellette hűtőláda. A színpadon balra hatalmas asztal (később kiderül, hogy biliárdasztalt is magában rejt), jobboldalt bárpult bárszékekkel, hátul kivilágított italos hűtő. A magasból csillogó gömb szórja a diszkófényt. Egykori kultúrházakat vagy iskolákat idéző fémvázas furnérszékek között két trónusnak is beillő régi, a szerző idejéből való karosszék. A hátrébb felhalmozott tárgyakat már nem biztos, hogy minden néző azonosítani tudja.
Évszázadokat átívelő rendetlenség, trehányság, kosz jellemzi Kecskeméten Heinrich von Kleist darabjának, Az eltört korsónak helyszínét. Mintha a XIX. század eleje, a mű megírása óta minden kor otthagyta volna emlékeit Ádám bíró birodalmában. Nem csoda, ha maga a bíró is az asztalon, könyvhalmok (bizonyára törvénytárak és akták) halma alól kászálódva ébred, hogy ápolja éjjel szerzett sérüléseit. Nem az akkurátus Hollandiában érezzük magunkat, Utrechttől néhány kilométerre, hanem Gogol világában, kiváltképp, amikor arról is értesülünk, hogy revizor érkezik. Egy törvényszéki tanácsos járja a vidéket, ellenőrzi a közigazgatást, bírókat mozdít el, zárat be, egyikük még öngyilkosságot is megkísérelt.
Felőlünk, keletebbről nézve, akár ilyennek is képzelhetjük azt az elmaradott falut, ahol a részeges, kéjenc hivatalnok önkényeskedik. Nézhetjük úgy is a darabot, hogy elfeledkezünk lényegi kérdéseiről, és csak a miliőre figyelünk, a társadalmi szerkezet, működés kérdéseiről a szociális helyzetre, a művelődési állapotokra, az elmaradottságra irányítjuk figyelmünket. Kleist és Gogol azonban kioltja egymást.
Talán azért is, mert Forgách András, aki Németh László és Tandori Dezső után színvonalasan újrafordította a szöveget, nemigen irányítja a figyelmünket semerre. Alighanem a darab ritmusával küzd. Az el-elakadó szerkezettel. Az előadás ugyanis egyetlen hosszadalmas bírósági tárgyalás, ahol a bíró az éberen felügyelő ellenőr jelenlétében önmaga ellen nyomoz. Hol az egyik, hol a másik igyekszik megakadályozni az események, a vallomások szabad folyását. A bíró közbelépéseivel elterelné magáról a figyelmet, a tanácsos meg szeretné kideríteni az igazságot. Nem könnyű ilyen helyzetben sodró, a nézőt lekötő, magával ragadó, sőt mulattató tempókat találni. Márpedig amit játszanak, mégiscsak vígjáték volna.
Az első rész kimondottan döcögősnek, nyögvenyelősnek hat. Igazán csak Bognár Gyöngyvér találja el az igazát akkurátus szabatossággal követelő parasztasszony hangját, figuráját, jellemét. Kőszegi Ákos kopaszra nyírva, ronda sebekkel borítva valóban sátáni Ádám bíró, mosolyaiban a pokoli humor is megcsillan, ám minden részletre odafigyelő, kidolgozott, robusztus játékából hiányzik a képmutatás, a jogi csűrcsavarás virtuóz hajlékonysága, rugalmassága, fürgesége. Szemenyei János meg azzal küzd, hogy valahogy életet leheljen egy pozitív hősként bemutatott főhivatalnok, az igazságot hatalmi pozícióból kereső tanácsos szerepébe. És hát azzal a végkicsengéssel, hogy a rendszer, a kormány úgy, ahogy van, jó, csakis Ádám bíró és néhány hasonló helyi vezető gonosz, korrupt, rendetlen, csakis ők élnek vissza hatalmukkal, és alkalmazzák a maguk hasznára a törvényeket, utasításokat, a rendezés sem nagyon tud mit kezdeni.
A második rész, amelyben Pogány Judit, bevált eszközeit jól hasznosítva, megteszi Brigitta asszony perdöntő vallomását, jobban pereg, de nagyobb távlatokat itt sem nyit a játék, Ádám bíró azonosítása az ördöggel csak jópofa viccnek hat, nem sejtet meg semmit az államigazgatás és az igazságszolgáltatás, egyáltalán a hatalom pokoli csapdáiból. A korsó perében a darab is darabokra tört.
