Aki elolvassa Kellér Andor csodálatos könyvét, az Író a toronyban címűt, az rögvest beleszeret a Sütő utcai önimádó dendibe, a magyar irodalom Méltóságos Urába, a legendás Szomory Dezsőbe. Aztán magát Szomoryt kezdi olvasni, és ez már nem olyan egyértelmű ügy. A legtöbben egyszerűen lepattannak Dezső arisztokratikus és artisztikus, túldíszített, maníros, szent unalommal telített, megzenésült, egoista szövegeiről.Nem volt ez másként a mester életében sem. Kellér írja, hogy „Szomorynak mindössze néhány száz ínyenc hódoló jutott, köztük is sok bájolgó széplélek és kigyulladt kékharisnya – a legtöbb hívét ismerte és utálta.”

Mi, kései hívei (bájolgó széplelkek az utókorban) szeretjük úgy hinni, hogy kiválasztott nép vagyunk, akik képesek az unalom és a rokokó vastag habjai alatt meglátni a szabad, mindentől független, tiszta művészetet.

Szomory kívülálló volt, majd két évtizedig még földrajzilag sem tartózkodott a magyar irodalomban –20 évesen a behívó elől Párizsba szökött, és csak 1907-ben térhetett haza. De utána sem illett bele a honi literatúra egyetlen csoportjába sem. Udvari költő volt a saját, egyszemélyes királyságában. Nem is kívülálló, inkább „felülálló”, mert felette állt az (irodalmi) életnek, szó szerint felette, a toronyban élt és alkotott. A betűgyári plebset mélyen lenézve az elefántcsonttoronyból.

Bármilyen műfajban bármilyen tárgyról értekezik is, pillanatok alatt visszatalál igazi és egyetlen szerelméhez: önmagához. Szomorynak ugyanis csupán egyetlen témája van: Szomory maga.

Kőbányai János a kevés kései híveknek szerkeszti a Múlt és Jövő kiadó Szomory-sorozatát. A legújabb, 7. kötetben újságprózák kaptak helyet, döntő többségükben a harmincas évekből.Műfajukat tekintve vegyesek: kritikák, tárcák, cikkek, jegyzetek. Lényegüket tekintve azonban azonosak: szomoryzmusok.

Mert írhat Dezső Daudet-kritikát vagy emléksorokat Lisztről, hangulatképeket a strandról, a Nyírségről, Balatonfüredről vagy Jászai Mariról, de az igazi téma mindig önmaga. Saját szobrát faragja, színezi szinte mániákus részletességgel. A könyvkritikából a keresztény iskolába íratott zsidó fiú szenvedésének rajza lesz; Liszt kapcsán a zeneakadémista Dezső lép elénk; Apponyi, Ábrányi és a Pesti Napló szerkesztőségének felidézése közben a 17 éves, ifjú titán hírlapíró Szomory ugrik hirtelen a színpad közepére (jegyezzük meg, nem kevés önimádattal).

Az Emlékek szárnyán című gyűjteményben rengeteg poros emlékforgács kerül nagyító alá. Szomory (született Weisz Mór) ifjúkora a szülői házban, a Király utca 37. alatt. A családi Bösendorfer zengő lelke. A párizsi évek heroikus éhezése és honvágya. A szomorú rue Mazagran rossz illatú kis garniszállodái. A mártírfejű, szörnyű emberpéldány, Verlaine, ahogy a Voltaire kávéházban abszintrészegen bömböl. A dieppe-i tengerpart, valamint a normandiai almák és keblek gömbölyű hasonlatossága. Ady, aki magyar lányokat cipel fel Konstantinápoly utcai szobájába. Az ifjabb Dumas ravatala és egy piros-fehér-zöld szalaggal felékesített koszorú. És így tovább. Megannyi ódon lélekereklye, melyeket Szomory olykor többször is leporol.

Nem a kártyavárként összedűlő élet vagy a hamuvá porladó mű érdekli. Csak az emlék, az örök emlék, a mindig újra- és újraélhető emlék íze, illata, érintése. Egy Heine-mondaton („A malom összeomlott s nem maradt meg belőle csak a szél.”) így tűnődik: „Oh, a szél, éppen ez az, tessék belátni, ami fontos a nagy romok körül, az illatos szél, ami átfújja a márvány törmeléket s a vad növésű repkényeket rajta lágyan meglebegteti...”

És persze a szakrális ügyről, a végső célról, az irodalomról sem feledkezik meg: „Az egy szent dolog, mert az az ember szenvedését örökíti meg, ha csakugyan szépen szenvedett.” Valósággal dühöng a mester, mikor dr. Hültl Hümér egy olvasói levélben „sebesen dolgozó írónak” nevezi. Engem? – ordít Szomory. Engem, „aki köztudomás szerint heteken át ellihegek egy szó, egy szín, egy árnyalat után, aki úgy hangolok föl két szónyi csengést egy mondatban olykor, mint egy hangoló egy egész zongorát”?

Szomory Dezső szépen szenvedett. Mesésen, magányosan, magasan. Amit írt, szent dolog, mert ezt a szép szenvedést örökíti meg.