Egyre inkább úgy tűnik, Krusovszky Dénes költészetét a szenvedés képei határozzák meg. A felesleges part, a szerző harmadik kötete annyiban mégis továbblépés a korábbiakhoz képest, hogy kilép az én alanyisága által határolt zárt világából, és a szerepversek irányába mozdulva tárja fel a szenvedés tapasztalatait. Depresszív kötetről van szó, ahol a szövegekben interpretált művészsorsok magánmitológiává szervesülnek, az ógörög mitológiából átemelt figura, Marszüasz pedig annak a művésznek az alakmásaként kerül az olvasó elé, aki hivatásából adódóan a saját bőrét viszi vásárra.

A kötet nem adja magát könnyen. Nehezen befogadható például anélkül, hogy legalább részben ne ismerjük a huszadik század elején tragikusan korán öngyilkosságra jutó amerikai költő, Hart Crane életrajzát, de az sem árt, ha Chris Burden, az ismert performance-művész egynémely munkájáról is tudunk. Kevésbé tájékozott olvasó aligha térhet ki egy kis Google-keresés, esetleg Wikipédia-olvasás elől. A jó hír, hogy Burden performance-aiból különböző videomegosztókon jó néhány elérhető. A verseskötet három számozott ciklusból áll. Az elsőben a Chris Burden ésHart Crane alakjai köré szerveződő narratíva váltakozik, meg-megszakítva úgynevezett könnyített változatokkal. Noha a verseket érdemes a ciklus által felkínált sorrendben olvasni, kerekebb, ha először a címek útmutatása szerint haladunk. Így derül ki például, hogy Crane és Burden alakja a szenvedésnek két alapvetően eltérő tapasztalatát láttatja.

A Hart Crane-versekből kibontakozó történet arról ad számot, mi történik, ha az Én totálisan kiszolgáltatja magát a testének. A Crane bőrébe bújtatott első személyű beszélő felszáll az Orizaba nevű hajóra, homoszexuális késztetésének engedve matrózoknak udvarol – „A tárgyatok akarok lenni, fiúk, / egy gyanús alku, homályos vállalás. / Hallottatok ti már a hormonokról?” –, aztán csúnyán összeverik, majd a korláton át a tengerbe veti magát, hogy a végén a matrózok egy üres koporsóval jelképesen felravatalozzák. „Az előttünk álló pillanat / rettenetes üressége, a jövő, egyedül a tagadással tölthető / ki megnyugtatóan / csakhogy nekünk még / kötelességeink vannak”– fogalmazza meg végül a következményeket a matrózok közös nézőpontjába transzformált versbeszélő.

A Chris Burden-versek énje ellenben nem a testének szolgáltatja kimagát, hanem éppen a testét szolgáltatja ki művészi önmagának. A művész büszkesége, az érvényes kifejezés igénye valójában önmaga megalázásában nyer formát: „Az őszinte beszédnél /semmi sem giccsesebb, / inkább azt hazudom hirtelen / hogy műalkotás vagyok / mégsem győz le a megértés” – írja, majd később egy másik versben így folytatja: „Mert nem bírják elviselni a látványomat, / mégis, egyre szaporodnak a nézők, / míg én ezen az egyetlen éjszakán / hátrakötözött kézzel / lágyan ráhasalok a szilánkokra, / és amennyire csak tudom, / megalázom magam. Mégsem érted.” Burden a hetvenes években számos olyan performance-t adott elő, amelyben testi épségét közvetlenül veszélyeztetve tárta fel mondandóját. A fent leírtban például egy üvegszilánkokkal teleszórt úttesten vonszolta magát meztelenül, hason kúszva, hátrakötözött kezekkel. A versek beszélője nehéz helyzetben van, hiszen a performer hangján szólal meg, és ebből a nézőpontból kellene érvényesen beszélnie. Ami sokszor működik ugyan, de az olvasónak gyakran az a benyomása támadhat, hogy többet, jobbat, mást is ki lehetett volna hozni a képekből.

A kötet második ciklusa, a Marszüasz polifón, azzal a mitológiai alakkal játszik el, aki az aulosz nevű fúvós hangszer mestereként elbizakodottságában párbajra hívta Apollónt, hogy összemérjék zenei tudásukat. A mítosz szerint a győztes azt tesz ellenfelével, amit akar, így Apollón a végén elevenenmegnyúzzaMarszüaszt, a bőrét pedig egy fenyőfára akasztja. A ciklus talán leginkább attraktív darabja, A Szellős, árnyékos egy ember megnyúzásának aprólékos leírása. Ez a vers ugyan látszólagos öncélúságával könnyen értetlenséget válthat ki, ám lényegében arról a tapasztalatról ad számot, hogy aki az ember megnyúzásáról beszél – a művész –, valójában önmaga megnyúzását sem kerülheti el.

Krusovszky kötetében némi újdonsággal szolgálnak a formaversek, ezek közül a legsikerültebb talán a harmadik ciklus egyik Ornamens címet viselő darabja, amely táncszerűen könnyed ritmusban adja elő egy abortusz fájdalmas történetét. Ami erre a versre igaz, az a kötet egészére is találó: a konstrukció, a szerkezet olykor látványosabb, mint maguk a megelevenített képek.