Az eltáncolt Voltaire
A XVIII. századi természeti katasztrófa lényegi hatással volt a kor európai gondolkodóira, így Voltaire – Rousseau-val csatázva – kétségbe vonta a gondviselés létét, ellentétben a Gonosszal, és citált versében abbéli meggyőződésének adott hangot, hogy önismeret híján a gyönge, botor ember(iség) boldogtalanságra ítéltetett.
A frankfurti székhelyű Kidd Pivot-társulat lidércnyomása egy bunraku (többek által, rudakkal mozgatott fabábu) pusztításával kezdődik. A szemüveges, kifinomult, nett szobatudós (a nagyszerű Peter Chu) mérnöki pontossággal alkotja meg kisasztalánál önnön, öt fekete árnyalak irányította gyilkosát, aki egy viharos éjszakán, hirtelen fölindulásból leszúrja egy szabászollóval. Előtte ördögfiókaként tombol, a függőlámpán leng, letépi a tapétát, végül holt gazdája teteménél búbánatában térdre rogy, és sírás rázza aprócska testét. A bűnjeleket eltakarító démonok PC-játékokat idéző nindzsákként törnek egymás ellen, ledöntik a többméteres díszletfalakat, kis híján rájuk szakad egy tréler a világító lámpákkal. Aztán egyikük, a ripityára zúzott díszletek és az áldozatok között kóvályogva újra életre kelti a teremtménye által megölt férfiút. A fekete humorral átszőtt, kivételes műgonddal elkészített pszichothriller pazar produkció – és mindez rútul megbosszulja magát.
A hosszú szünetet követő második felvonásban a destruktív koreográfus ott ül saját alkotása romhalmain, verítékes kísérletet téve arra, hogy folytassa munkáját. Öt civil ruhás táncos s egy kísértet van a deszkákon, hogy Owen Belton idegőrlő zajaira-zörejeire manipulált, szabad akarat nélküli bábként mozogjon. A töredezett formanyelv egyhangú, de igényes, a repetitív kettősök, szólók, csoportos jelenetek részletgazdagok és szépen kidolgozottak, ám az összes puskaporát ellövő Pite képtelen a tiszta tánc eszközeivel érdemi figyelmet kelteni. Üdítő epizód a fekete Jermaine Maurice Spivey monotánca a többször is elhangzó Voltaire-lírára, noha belátom, az igéző ifjú ugyanígy megdelejezne, ha a társasházunk (leverő) közösköltség-kimutatására szólózna.
A Trafó egyszer már összedöntött színpadán eluralkodott a zsibbasztó unalommal vegyes káosz, mikor hirtelenjében a szemem elé tárul egy harmadik opus. A fekete ruhás, kesztyűs, maszkos figura vetkőzni kezd, hamarosan előttünk áll egy vonzó hölgy alsóneműben, térdvédőben. Sandra Marín Garcia és Peter Chu tetszetős duója, gyönyörű, szakrális muzsikára, a mű vándormotívumának ki tudja, hányadik változata. Egyszer a férfi mozgatja a nőt, mint egy majd életre keltett marionettet, hamarost a fehérnép a férfit, hogy később megölje őt, aztán gondoljon egyet, és kis öltésekkel újra lelket leheljen belé. Az egymásra fanyalodó pár csókban forr össze.
A dramaturgia elemi szabályairól nem értesült tánckomponista közel egy óráig vergődött, hogy kijusson a maga eszkábálta útvesztőből, motyójában egy félkész zagyvával.
Mikorra már teljes volt a kuszaság a fejében, bedobta adu ászát: a szerelem az egyetlen lélekdonor. Voltaire-rel szólva, aki eddigi ismereteim szerint nem hallgatott Molnár Ferenc Caramelt, bár akkor talán megingott volna: „A világ, mi gőg s tévelygések színtere, / Örömmel áltató csapdákkal van tele”. Avagy általánosságban ilyes fiaskót eredményez, amikor egy táncos-koreográfus tüntetően olvasni és konyhafilozofálni kezd.
