Rövid időn belül kétszer sikerült Kocsis Zoltánnak úgy megdöbbentenie a közönséget, hogy azt se tudták, azt se tudtuk, mikor tapsoljunk. És mennyire. A rövid idő az egy koncert két fele, a szünet előtt és után. Eléggé össze nem illő a két fél, az első részben egy hegedűverseny, a másodikban egy opera, az első részben Csajkovszkij, a másodikban Ravel, az elsőben egy közönségkedvenc, a másodikban egy személyes kedvenc, ha jól sejtem. A gyermek és a varázslatok című operát nem emlékszem, hogy mással is hallgathattam volna, mint Kocsis Zoltánnal. Hogy miért nem, arra könnyű válaszolni: nehéz és háládatlan. Ha színre viszik, olyan szcenikai problémákat kell megoldani, mint hogy dalban búcsúzik el egymástól az elszakított tapétán látható pásztorok és pásztorlányok serege, a smaragd kecske és a kék kutya. Ha nem viszik színre, akkor is gyermekopera, a librettó a szerző tollából, és olyan jó kis hálás szerepek vannak benne, mint a kecskebéka vagy a karosszék. A tárgyak és állatok fellázadnak a gyermek ellen, de amikor az bekötözi a mókuska sebét, megengesztelődnek. Bocsánat, hogy elmondtam a poént, és esetleg elrontottam valakinek a szórakozását.

A tanulság persze nem az, hogy ne véssünk feliratokat a fák kérgébe, hanem hogy ha egy tehetséges ember hisz egy műben, akkor szépen át tudja adni a hitet másoknak is. Előbb a zenésztársaknak, aztán a közönségnek. Nem mondom, hogy kirobbanó siker volt a hangverseny, de a régi, még a Kongresszusi Központban tartott koncert után azt hittem róla, hogy hóbort, tisztelet Ravelnek, annak bizonygatása, hogy a forgács is érték, ha jó kézben van a véső, most meg azt érzem, hogy ehhez kell az előadó-művészi felelősség, megmutatni a titkokat, hogy van élet a Bolerón túl. De még a Couperin sírján túl is. Lehet, hogy a Nemzeti Filharmonikusok bérletesei elleneznék, de azt érzem, hogy örülnék a másik Ravel-opera, A pásztoróra műsorra tűzésének.

Kocsistól indulnak az erővonalak, de vannak fellelkesített társai is, elsősorban Meláth Andrea, aki a Gyermeket énekelte. Egy kicsit talán átgondolhatta volna a jelmeznek szánt fellépő ruháját, a nyakkendőhöz, sapkához, rövidnadrághoz húzott combcsizma nem kifejezett telitalálat. Mindegy, meg kell tanulni az ilyen koncerteken a lényeghez ragaszkodást, az énekesnő lényege a hangja, és Meláth Andrea tényleg remekül teljesített, a hang erős és szép volt, a játék annyi, amennyit elbírt a koncertszerűség. Sok a szereplő, nem lehet mindenkit felsorolni, főleg, mert a Nemzeti Énekkar is nagyszerűen brekegett, ez most valóban dicséret, ők alakították a békákat, többek között.

Egy meghökkenésen ekkor már túl voltunk, illetve azt lehet mondani, hogy Patricia Kopatchinskaja hegedülése folyamatos hökkenés volt. Az ember nem is értette, hogy miért tette ki maga elé a kottát a szólista, ha úgysem ragaszkodott annyira hozzá, azt viszont hamar felfogta, miért nem tette ki a karmester a kottát: ahhoz, hogy egy ennyire szabad és sokszor önkényes interpretációt lekísérjenek, maximális figyelemre és együttműködésre volt szükség, és ilyenkor sok idő nincs a partitúranézegetésre.

Patricia Kopatchinskaja jött, kis veréb, mályvaszínű ruhában, az ember nem is várt tőle mást, mint hogy szépen, szorgalmasan és pontosan végigjátssza a darabot, még mielőtt felfalják a nagy, gonosz, frakkos emberek. Ehhez képest már az első pillanatban azt lehetett hinni, hogy megáll az előadás, annyira halk, suttogó, tétova volt a kezdés. Persze, ez is benne van ebben a zenében, de ennyire? Az ember megszokja, hogy a klasszikus zene az elsősorban fegyelem és együttműködés, ehhez képest itt minden inkább a bátorságról szólt, vagy arról a lazább bizalomról, hogy néha el is engedhetik egymás kezét, a végén úgyis találkoznak.

A kezek el is voltak engedve, a tempó meg volt ingatva, a világ nem szépen, egyenletesen forgott, hanem nekilódult, megállt, rácsodálkozott önmagára, aztán elsietett. Veszedelmes játék. Egy tételen át leginkább azt éreztem, hogy sok, hogy az izgalmak még nézőként is megviselnek, meg egyébként is sok, ennyire nem szélsőséges a darab. A vége harsog a tételnek, a közönség tapsol, de még ez sem tűnik kínosnak, inkább helyénvaló önkéntelen reakciónak. Kocsist mintha bosszantaná a dolog, hátrafordulva közli, hogy van még két tétel hátra, azt is élvezni fogjuk. És tényleg. Az utolsó tiltakozás bennem a második tételben ébred, mert Kopatchinskaja annyira halk, hogy azt már nem lehet követni, egy kürt, ha megszólal, ehhez a hegedűhanghoz mindig túl sok lesz, akkor inkább ne is játsszon. De játszik. És érzem, hogy megadom magam, ez nem az a mű, amit ismerek, de olyan új elemekkel, szélsőségekkel, ízekkel gazdagított, amelyekről nem is tudtam. A klasszikus zenében az ember többnyire ugyanazt akarja hallani, folytonos ismételgetés a zenei életünk, hiszen annyi van egyetlenműben is, hogy egy élet kevés a megismerésére, de néha kell ez a frissesség, szabadság, bátorság.

Amire csak ráad a ráadás, előbb Jorge Sánchez Chiong Crin című darabját játszotta, ahol a hegedűsnek énekelnie is kell, sőt néha rázni a vonót a közönség felé, utána a lehetséges legantibb ráadásszámot, Kurtág Hommage á John Cage című művét, néhány hangot, amit halkan, tétován, akadozva kell játszani. A közönség köszönte, több ráadást már nem kért.