Tavaly az utóbbi húsz év legnagyobb sikeréről beszéltünk (előtte csak 1992-ben sikerült nyerni: Szabó István a zsűri nagydíját kapta az Édes Emma, drága Böbe című drámájáért), most pedig arról számolhatunk be, hogy dupláztunk. Ezt nagyon kevés ország filmművészete tudja felmutatni – pláne olyan kicsié, mint Magyarország. Ilyen esetekben ünnepelni illik, azonban nagyon nehéz eltekinteni attól a ténytől, hogy mind A torinói ló, mind a Csak a szél még a „régi”, lassan két éve leállított rendszer „terméke”, melynek kapcsán a jelenlegi kormányzat legtöbbször csak a korrupt és a csődbe ment jelzőket szokta retorikájában alkalmazni.

Asghar Farhadi iráni rendező adta át az Ezüst Medvét a magyar győztesnek

Igaz, a Fliegauf-mű az átmeneti korszak termékének is mondható. Alkotói a korábban a Magyar Mozgókép Közalapítvány által megítélt, mintegy hatvanmillió forintos támogatást már nem kapták meg, az új Magyar Nemzeti Filmalaptól pedig még nem tudtak kapni semmit. Végül két minisztérium – az erőforrás tárca és a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium – tizennyolcmillió forinttal támogatta a mintegy 170 millió forintos büdzsével készült produkciót. Minden bizonnyal az állami támogatás ténye bátorította fel a KIM-et, hogy a kulisszák mögött sajátos akciót szervezzen a Fliegauf-mű sajtókonferenciáján: bár az oda igyekvő Balog Zoltán társadalmi felzárkózásért felelős államtitkár nem érkezett meg időben, az angol és német nyelven kinyomtatott tájékoztatója ott várt a zsurnalisztákra, gondosan a székekre készítve. A KIM és Magyar Filmunió színeiben eljáró „ismeretlen személyek” akciója példátlan esemény volt a Berlinalén: nem mintha nem lehetne társadalmi témájú sajtóanyagot terjeszteni a világ egyik legnagyobb kulturális nagyrendezvényén, csak épp nem árt, ha a szervezők tudnak róla. De sajnos nem tudtak, mint ahogy Fliegaufék sem, akik ennek több fórumon is hangot adtak.

Az viszont megnyugtató, hogy ez a sajátos közjáték a művészet oldalán nem okozott túl sok kárt. A kritikusok imádták Fliegauf Bence moziját: szerintük a téma jelentőségéhez méltó és erős műalkotásról van szó. Talán ami a magyar film szempontjából a legfontosabb, hogy ez az első komoly alkotás, amely a jelenünket és azt a világot dolgozza fel, amelyben élünk – méghozzá értő, profi módon és színvonalon. (A régióban ebben eddig csak a román filmesek jeleskedtek.) A nemzetközi szakírók és a helyi tudósítók is valamelyik komoly elismerésre befutónak tartották a Csak a szelet, bár a német kritikusok leheletnyit előtérbe helyezték Christian Petzold végül rendezői díjjal jutalmazott Barbara című drámáját. Ami egy kicsit azért meglepő, mivel szigorúan véve tulajdonképpen tévéfilmről van szó, ám mivel a szerelmi történet az NDK idején játszódik, a múlttal való szembenézés miatt különös jelentőséggel bírt a helyiek szemében.

Mike Leigh brit auteurt, az elismerésekről döntő zsűri elnökét azonban szemmel láthatóan más izgatta igazán. Noha a szakma amúgy jó filmnek tartotta Paolo és Vittorio Taviani Caesarnak meg kell halnia című művét, de formabontó, kísérleti jellege miatt szinte senki sem tippelte az Arany Medvére. De a legendásan egyedi munkamódszerrel, forgatókönyv nélkül, de hosszú próbafolyamattal dolgozó Leigh számára pont a Caesar játékossága lehetett a kapcsolódási pont. Paolo és Vittorio Taviani ugyanis a római Rebibbia színjátszást kedvelő rabjaival forgatta le a filmet. A csapat William Shakespeare Julius Caesar című művének színpadi előadására készül, a kamera a próbafolyamatot követi végig a börtönben, miközben a „színészek” életéről, bűneiről, kapcsolatairól is megtudunk részleteket. Az ilyen dramaturgiai játék pedig ínyencfalat lehetett Mike Leigh-nek. És talán majd nekünk is, ha lesz olyan bátor forgalmazó, amely a győztes művet bemutatja Magyarországon.

Fliegauf Bence: Ez őrület

A díjátadót követő sajtótájékoztatón Fliegauf Bence azt mondta: boldog lenne, ha a Csak a szél klasszikus tévéfilmmé válhatna. Hozzátette, ő éppen azért nem néz már tévét, mert nincsenek a képernyőn szociális témákat feldolgozó alkotások. Az igazság az, hogy projektjét egyetlen magyarországi tévécsatorna sem volt hajlandó támogatni – mondta a rendező Berlinben –, most viszont interjúkérelemmel jelentkeztek be nála. „Őrület” – fejezte ki tömören a véleményét. Arra a kérdésre pedig, hogy Magyarországon milyen hatást ért el a film, Fliegauf elmondta, hogy bár egyelőre otthon még nem látta senki, néhány radikális honlap máris „cigányseggnyalónak” titulálta. A művész magát mindemellett büszke magyarnak tartja, annak ellenére, hogy néha nehéz büszkének lennie magyarságára. „De ma este könnyű” – tette hozzá. A Csak a szél a tervek szerint egy hónap múlva debütál a magyar mozikban.

Tarr Béla: Az összes politikus bűnöző

A fesztivál utolsó napján, különleges gálavetítés keretében mutatták be a Tarr Béla produceri gondozásában készült szkeccsfilmet, a Magyarország 2011-et, melyet pódiumbeszélgetés követett. Ott a filmes hangsúlyozta: nem politikai, hanem művészi akcióról van szó. „Ha megérintünk valakit, és ő úgy érzi, hogy a világnak másnak kell lennie, akkor máris elértünk valamit.” A rendező szerint az a művészet legnagyobb tragédiája, ha a politika fogságába esik.

– Számomra az összes politikus bűnöző, elfelejtjük őket, de a műalkotások fennmaradnak – summázta mondandóját.

Tarr, aki a filmművészszövetség elnöke, az Andy Vajna kormánybiztossal való szembenállása kapcsán elmondta: várja, hogy a Magyar Nemzeti Filmalap is támogassa a fapados filmszemlén létrehozott független filmalapjukat. Vállalják, hogy megoldják mindazt a kulturális feladatot, amelyről a MNF megfeledkezett, például az artmozik támogatását és a szaklapok gondozását. Nem utolsósorban pedig filmeket támogatnának, ahelyett hogy forgatókönyveket fényesítenek a végtelenségig.