Archaikus borzalom találkozik XX–XXI. századi iszonyattal. Ez akkor is hamar megvilágosodik, ha nem tudjuk, hogy a szerzőt a 2002-ben Moszkvában történt csecsen terroristatámadás ihlette a keretjátékra, amelybe a szociografikusan szenvtelenül előadott japán történetet illesztette. Fukadzava Hicsiró ugyanis 1914-ben Tanulmány a Narajama-dalokról alcímmel közölte az önkéntes halálba induló Rin anyó utolsó hónapjainak történetét, mintha semmi egyebet nem akarna, mint ismertetni és megmagyarázni az életből távozó öregeket befogadó Narajama-hegyhez és egyéb népszokásokhoz fűződő dalokat és mondókákat.

A japán történet egyszerű: az öregek önkéntes vagy kényszerű elpusztítását az éhínség követeli meg. A japán hegyi falvakban a legnagyobb bűn a falánkság. Rin anyó teljes belső meggyőződéssel igazodik a közösség törvényeihez, legnagyobb szégyenének ép fogait tartja, amelyek egészségről, étvágyról, életerőről tanúskodnak, és egyetlen vágya, hogy hóesésre érkezzen a hegyre. Neki már nincs helye az élők között. Ehhez képest a modern erőszak és öldöklés oktalannak és céltalannak látszik. Arctalanok a gyilkosok, és véletlenszerűek az áldozatok. A két világ összehasonlíthatatlan, a színházban játszott darab és a színházban zajló dráma között csak a halál iszonyata teremt kapcsolatot. Jeles András darabja éppúgy kerüli az olcsó tanulságot, ahogyan az eredeti novella is megmarad a tárgyilagos leírásnál. Nem sugallja, hogy a régi idők racionális kegyetlensége sokkal értékesebb az irracionális modernnél, nem sugall olyasmit, hogy a közösségi erőszak, amelyet az egyén vallásos meggyőződésként vesz magára, magasabb rendű, mint az oktalan, kívülről jövő pusztítás, gyilkolás. Az előadásból puszta megrendülés hallatszik ki az emberi lét mindenféle szörnyűsége fölött. S ez így inkább zavarba ejt, mintsem meggyőz bármiről.

Jeles András színpadi látomása azonban erősebb a cselekménynél. A szombathelyi stúdióteremben pódiumjáték folyik. A külsőségek nem hangsúlyozzák a színház a színházban jelleget. Perovics Zoltán játékterén a japán történet jelzésszerű kellékeit látjuk, egy nyitott könyvre emlékeztető paraván fehérsége világít középen, a színészek fotelban, kanapén, székeken ülnek, többnyire jellemüket, ízlésvilágukat érzékeltető civil ruhákban, melyeket Bánki Róza tervezett. Kiss Mari egyszerű fehér jelmezt visel, amikor Rin anyóként készül a halálra, és fekete, európai gyászegyenruhát ölt, amikor az áldozatok között halott fiát kereső anyaként lép színre. Mindkét szerepben nagyon finoman alkalmazott eszközökkel, kevés mimikával, pontos testbeszéddel mond el minden elmondhatót egy-egy asszonyi sorsról. Ő köti össze végül a cselekmény szétfutni látszó szálait. Alberti Zsófi átszellemült ragyogással az arcán adja Rin anyó menyét, aki helyét elfoglalja a családban. Az együttes minden tagja feltűnésmentes fegyelemmel teljesíti feladatát. Melis László zenéjével, átgondolt beállításokkal, pusztán világítással komponált képkivágásokkal minden szónál többet tud mondani az előadás. Az igazán erős benne az, ami túl van az értelemmel felfoghatón.