A hajléktalan lány, mikor még láttam néha, pénzt kért, de nem mindegy, kitől. Nyugdíjashoz, vagy annak tűnőhöz nem is nagyon ment oda, a fiatalnak látszóktól pedig sosem mulasztotta el megkérdezni, „diák vagy?”, igenlő válasz esetén pedig szép napot kívánt és továbbringott. Decemberben azt mondta valakinek mellettem: „januártól már nem látsz, nem jövök többet.” És tényleg nem jött. Lett lakás, lett munka, lett új haza, ahol a koldust, a hajléktalant nem valami kivágni való tumorként határozza meg az, aki mindent meghatároz? Ki tudja. Nem mondom, hogy hiányzik, mindenesetre betartotta az ígéretét.

Csobánka Zsuzsa is betartja ígéretét. De először kicsit Bartis Attila ígéretféleségéről, aki azt írja a Belém az ujját fülszövegében, hogy kevés dolog bosszantja annyira olvasás közben, mint amikor egy regény minden mondatából érzi, hogy azt nő írta (vagy hogy férfi), Csobánka azonban a ritka kivételek egyike, „sokkal mélyebben nő, mint akiknél írás közben ez az istennek se tud evidenciává válni, és vagy rejtegetik, vagy mutogatják a nőségüket, férfiságukat. Természetesnek lenni annyi, mint hitelesnek lenni. És Csobánka Zsuzsa hitelességéhez, legalábbis számomra, nem fér kétség.” Így ajánlja figyelmünkbe ezt a sajnos nem különösebben szép könyvtárgyat, a JAK-füzetek 170. darabját, illetve a borítók közé préselt majdnem 170 oldalt, ami viszont rácáfol a külcsínre, amennyiben egész egyszerűen gyönyörű szöveg.

De nehéz szöveg. Épp ezért, hogy nem tudom sietve, jövés-menés közben olvasni. Amivel nem azt akarom mondani, hogy jövés-menés közben nem lehet szépprózát kanalazni, mert lehet éppen, a lineáris szerkezetű, a narratíva találgatására kevesebb alkalmat adó próza egyáltalán nem áll ellent a futva olvasásnak, vagy legalábbis nem okvetlenül; eteti magát. A Belém az ujját viszont, úgy érzem, nem eteti magát. Nem könnyű, de színvonalas szórakozást kínál – hanem nehéz, ugyanakkor káprázatos utazást a nőiségbe és a férfiságba, Martin és Marla, Muterka és a többiek életébe, meg a szülő-gyermek kapcsolatba. A testiségbe annak minden szépségével és rettenetével együtt. A sebek keletkezésébe, a varasodás kvázi lehetetlenségébe.Meg a belefeledkezésbe. Csobánka könyvébe ugyanis úgy kell belebújni, mint a takaró alá, ha télen nyitott ablaknál alszunk: elzárva minden utat a hideg elől, élvezve az odabenn termelődő meleget, csak néha kidugva a lábfejet, de azt is csak a bizonyosság végett, hogy kinn nem jó – idebenn azonban, bár nehéz, de nagyon jó.

Ha nem tudnánk, a szöveget olvasva akkor is úgy sejtenénk, hogy ezt a regényt költő írta: líraibb prózát nem olvastunk mostanában. A kristálytiszta szerkezettéglák helyett a nagy dózisban kapott képekből húzódik fel a ház, azok folynak össze nagy egésszé. Szerelmi történetté? Családregénnyé? Mozaikos pusztulássztorivá? Is, is, is. Csobánka regénye letehetetlen – csak előbb föl kell venni. A ritmust mindenekelőtt, a fonalatmásrészt.De biztonságra ne számítsunk még ekkor sem, nem alibiprózáról van szó ugyanis, nem szimplán bőr alá, de csontig hatol a tű. A rövid fejezetekre tagolás ad némi fogódzót az olvasónak egy darabig, a kötet végén az interperszonális kapcsolatokat bemutató háló sem haszontalan éppen, de ezek használatával sem spórolható meg az elmélyült figyelem. Amilyen például Szvoren Edina ugyan szikárabb, mégis mélyre hatoló prózájához, vagy éppen Elfriede Jelinek darabosabb, máshogy költői, hömpölygő szövegeihez szükséges, hogy két egészen eltérő világú, a szememben Csobánkával valahol mégis rokon nőírót említsek.

Csobánka tehát betartja ígéretét –amennyiben ígéretnek minősültek a Belém az ujját című kötetből előzetesenmegjelent részletek.Hogy jó könyv jó kis darabjai lesznek ezek. A tanulság meg, hogy nem kell mindent villamoson olvasni. Meg hogy még egy jó regénytől sem kapunk mindenre választ. A szilánkosra fagyott tájtól is hiába kérdezzük, hogy mi történt a szakadtságában is decens, lecsúszottságában is előzékeny hajléktalan lánnyal? Meg hogy hová lett a kutya?