Az Ernst Múzeumban jártunkkor talán már lejárt az ebédidő, csak erre tudunk abból következtetni, hogy lényegében egyedül bóklásztunk a termekben, és barátkoztunk Natalia LL munkáival, ami nem igényelt túlzott fáradságot: igazán látványos művekről van szó. A bennünk élő sznobmeg azt mondja, hogy a Pompidou Központ, a bonni Kunsthalle, a ljubljanai Modern Művészeti Galéria vagy a Varsói Nemzeti Múzeum kurátorai nem tévedhetnek, vagy ha mégis, egyszerre és ekkorát nem. Számos egyéb hely mellett ugyanis ezek a neves kiállítóhelyek szenteltek termeket Natalia Lach-Lachowicz munkáinak, hogy akkor feloldjuk végre a névbeli rövidítést.

Az első budapesti életmű-kiállítás az Opus Magnum címet kapta, az ErnstMúzeum tereiben flangálva pedig kiderül, a főmű itt maga a test, az emberi test, takarja bár maszk, némi textil vagy éppen grafikai torzítás. Többnyire nem sok minden takarja egyébként, de nem csak a szimpla meztelenség indokolja, hogy a kiállítás kvázi korhatáros. A meztelenség nem újszerű, még kevésbé botrányos, nem szégyellni való, és valljuk be: ma már nem is különösebben eredeti rendszerszervező elem. Az már viszont, hogy nem instruktorként kreálunk művészpornót, no hát ez bátorságra vall. Sok egyéb mű mellett ott van például a Natalia ist Sex című fotósorozat, amelynek különlegességét nem az adja, hogy a kisméretű képekből úgy egyébként kirajzolódik a mű címe, hanem inkább az, hogy ha közel hajolunk, a fotográfiákon keresztül betekintést nyerhetünk Natalia LL és férje, az ugyancsak konceptualizmusban utazó Andrzej Lachowicz hálószobájába, amennyiben azt látjuk, hogy szeretkeznek, változatos pozitúrákat alkalmazva a kéjmámor elérésének érdekében.

Hát köszi szépen.

Kiderül, a nemzetközi hírnevet tulajdonképpen utóbbi művének köszönheti Natalia LL: erre figyelt fel először a neves kurátor, Giancarlo Politi, aztán meg ment minden magától, a művésznő személyes intimitása a nagyobb galériákba is betette neccharisnyás vagy éppen meztéllábát. Habár nem változott pornóvá, élvezeti cikk lett, amit a voyeur lényegé ben gátlástalanul élvezhet. És hogy miből tudom, hogy nem lett pornóvá? A pornográfia fő célja az érzéki izgalom felkeltése kell hogy legyen, itt pedig erről nincs szó. Az Opus Magnumon a legszentebb hús, a test a leghétköznapibb, sőt legalantasabb tárgy, eszköz is. Egyszerre sok minden: feltárni-, megmutatnivaló, használható, eldobható valami, amit nekünk rendelt a genetika. Egyvalami azonban biztosan nem: szégyellni- vagy takargatnivaló. Egyszerre mélyen intim dolog – miképpen arra az Intim fotográfiák című, külön kis termecskét kapó fotókompozíció és videoinstalláció utal, a finom vonalak, formák, a bőrtextúra a szőrszálak feltérképezésével – és egyszerre nyilvánosságért kiáltó, mint szinte az összes többi munka esetében.

A legtöbb kérdést a tudósítóban a Fogyasztóiművészet című, sok darabból álló kompozíció veti fel. Az orális fixációra rájátszó fotókon szőke lány arca látható, a szájában, a szája körül, így-úgy: banán. Más képeken pedig egyéb élelmiszerek, kolbász például vagy ropi, és lelepleződünk: fallikus szimbólumnak látjuk mind. Ahogy el tudjuk képzelni azt is, a sorozatba tartozó videoinstalláción mi lehet az a fehéres folyadék, amit a mosolygó, engedelmet: kacér tekintetű lány ízlelget vagy kavargat egy tálban. Pedig lehet, hogy csak nagyon éhes, szereti a banánt, lehet, hogy csak ennyire bizalmas viszony fűzi a 2,8-as tejhez.

Ez feminista gesztus, ami tényleg elgondolkodtató, és nemcsak minket, de a kereskedelmi alapokon működő, profitorientált, a remélt nyereségért mindenen átgázolni hajlandó, a megrendelő elvárásait különösebb gátlás nélkül kiszolgáló reklámipart, ezen keresztül a komplett fogyasztói társadalmat is leleplezi. Hányszor próbálnak nekünk (fél-)csupasz női testekkel eladni egy szolgáltatást, terméket? Ez különben duplán megalázó a cég részéről: nemcsak puszta tárggyá alacsonyítja a nőt azért, hogy minél nagyobb előnyre tegyen szert a versenyben, vagyis hogy portékája kelendőbb legyen a többiekénél, de eleve le is mond a női fogyasztókról, akiknek a nyálelválasztása nem okvetlenül a nagy mellekre vagy a tangára indul be. Legalábbis ha autóról, villanyszerelésről vagy kárpitozásról, esetleg hamburgerről van szó. Fontos üzenet ez, még ha nem is túl eredeti.

Natalia LL március 18-ig látható kiállítása férfiaknak szól nőkről. Vagy nőknek szól nőkről.Mindkét állításra találnánk érveket bőven. Az Ernstben járkálva mégis az a gondolat a legerősebb, látva egy csomó beállított, a művészt ilyen-olyan felszerelésekben mutató képet, hogy a tárlat mindenkinek szól, Natalia LL-ről. Vagy saját magának szól saját magáról. Néhány jól feltett kérdés, arcon vágóan jó ötlet (a konceptualizmus ugyanis nem egyértelműen a megvalósult műről, inkább az écáról szól) mellett nagy rakás (öncélúnak érzett) exhibicionizmus és „kevesebb több lett volna” érzés – ez az Opus Magnum. A cikk elején feltett kérdésre mindenesetre hatásos választ kaptunk.

Natalia LL tárlatán a főmű az emberi test FORRÁS: MŰCSARNOK