Gőzhajó az erkélyen
A Toldi üvegablakait vastag, fekete függönyökkel takarták el, a februári Budapest álmosító szürkés-fehérjéből a mozi félhomályába belépő pedig úgy érezhette magát, mint egy Tarkovszkij-film álomszerű jelenetében: a pult mellett egy apró, fémdrótból készített karikába belenézve, egy falon elrejtett kamerának köszönhetően saját felnagyított, fekete-fehér szeme pislogott vissza. Hasonló volt a gyémánt alakú, kék és piros színekben pulzáló, hatalmas fényorgona. A tizennégy elemből összeállított installáció minden darabja más és más zenei hang forrásaként funkcionált, így a szép emlékű Delta-sorozat futurisztikus űrzenéjét idéző dallamokra a színek és árnyalatok folyamatos változásával reagált. A legjobb ötlet talán a mozi pincéjében felállított munka volt: a kerámia- és üveglapokból készült alkotást a lepleken vágott lyukakon keresztül lehetett megnézni, ami azt az érzetet keltette a nézőben, mintha egy hatalmas kaleidoszkóp különös, fekete-fehérségbe dermedt képét látná.
Kissé töményebbre sikeredett a maratoni VJ-filmvetítés. Bár akadt néhány ötletes megoldás, nagyrészt hiányzott az a gondolat, sztori, amellyel igazán meg lehetett volna ragadni a közönséget. Pedig akadtak remek elképzelések: Szabó Amanda vetítését nemcsak a zenével, hanem a színpadon ügyesen mozgó Drávucz Petrával is összehangolta. A súlyos, sötét elektronikus ütemeket a vásznon hasonlóan nyomasztó víziók kísérték, melyeknek központi alakja egy denevér volt, melyet hol a mozivásznon, hol az előtte fehér lepelben a fény-árnyékkal játszó táncos keltett életre. A Draft Report előadásában, melyben a vetítővászon előtt táncoló lány alakja finoman tűnt át emberalakból egy kecsesen mozgó füstoszloppá, a fő probléma szintén a hosszúság volt. A Rómából érkező lengyel művésznő, Ioanna Maria produkciója már egyértelműen csalódást keltett. Az ugyanis nehezen nevezhető művészetnek, ha valaki technozenére öt percen át női arcot vetít, miközben egy furcsa hang valamely ismeretlen szláv nyelven többször is elszámol tízig.
A fesztivál legérdekesebb epizódjai azok a prezentációk voltak, melyekben a VJ-kultúra hazai képviselői meséltek az audiovizuális művészetről. Így esett szó a VJ egyik legpopulárisabb formájáról, a magyarul épületfestésnek nevezett mappingről. A nagyközönség számára ez leginkább 2011 júliusából lehet ismerős, amikor a Magyar Tudományos Akadémia homlokzatára vetített képekből rendeztek nyílt versenyt. A győztes ZOA Architects két fiatal építésze mesélt az alkotási folyamatról és a képfolyam keletkezéséről. Például arról, hogy amikor az MTA erkélyein a júliusi éjszakában hajócsavarok, lapátok jelentek meg, azzal egy, a szegedi Tisza-parton magányosan álldogáló, 1911-ben épített folyami gőzhajó lenyűgöző művésziséggel megmunkált gépházának állítottak emléket.
A zene és a képek különösen eredeti és ötletes kombinációjáról Bartha Máté tartott előadást, aki beatbox (hangszerek nélkül, csak emberi hanggal képzett ritmusok) ütemekre készít filmeket tinta- és olajfoltok közeli felvételeiből. Az egymásba olvadó anyagok képei lenyűgöző erejűek, a színek és formák keveredésének látványa néhol Terrence Malick idei Oscar-favorit filmjének, Az élet fájának a világ teremtéséről szóló etűdjét idézi. Karcis Gábor és Kálmán Mátyás a 2012-es Sziget Fesztiválra tervezett hangulatos szkeccssorozatának filmterve kapcsán beszélt a VJ, a videoművészet és az interaktivitás összefonódásáról. Például Kevin McDonald és Ridley Scott közös produkciójáról, amelyben amatőr filmesek által beküldött nyolcvanezer órányi anyagból vágtak össze egy másfél órás filmet: a Life in a day egy földi nap emberi történeteit meséli el.
A fesztivál utolsó napján tartott kerekasztal-beszélgetés során szóba került a vizualitás jövője is. Az egyik résztvevő úgy fogalmazott, fontos, hogy a képi hatások mellett legyen gondolati alap, üzenet, különben a vizuális megjelenés egy rendkívül látványos retinazsibbasztássá silányul. A kulcs valóban a tartalom. A színek, formák így alakulnak az emberi értelem utolsó menedékévé: álmokból, képekből, dallamokból rajzolt gondolatokká.
