Buffalo Bill, a nornák réme
Ami a Metben megy, az a Ring bezárulása, Az istenek alkonya, és persze nem álltam meg, hogy előtte meg ne hallgassak egy régebbi New York-i előadást, ötven évvel ezelőtt játszották így, amikor még hangok voltak a hangok és valkűrök a valkűrök. Nem felfoghatatlan a különbség, a Brünnhildét éneklő Deborah Voigt ötven éve is sztár lett volna, bár kétségtelen, hogy ma már be kell osztania magát. De úgy osztja, hogy a végén nagyon megrendülten áll föl az ember a székéből, az a csúcspont, aminek lennie kell. A tenor, Jay Hunter Morris már nem versenyezhet az igazi Siegfriedekkel, inkább külsejében Siegfried, mint hangjában, az egész emberben van valami Buffalo Bill, de hát nem bújhat ki a bőréből, Paris, Texasban született. Jó volna elragadtatásba esni tőle, mert igazi amerikai karrier, ahogy dőltek ki fölüle a kiválasztottak, szépen haladt előre, tartalékból kezdőemberré vált, és most szőkén, kardját forgatva ott áll a csúcson, csukott szemmel azonban nem az, akinek lennie kellene.
Nem tudom, miért dolgozik az emberben rendületlenül az a hit, hogy az opera elsősorban zene, amelyet feldíszítenek jelmezekkel, díszletekkel, rendezéssel, talán ezért, a leszokás miatt különösen fontosak ezek a nemzetközi kitekintések. Ahogy mondani szokták, előbb az énekesekkel azonosították a nagy, meghatározó Wagner-produkciót, utána a karmesterekkel, majd a rendezőkkel, most eljutottunk a díszlettervezőkig.
Mert Robert Lepage rendezése, különösen az első felvonásban alig rendezés, egy koncertszerű változatban is több mozgás szokott lenni, itt a díszletfal mozog, egy tengelyre felerősített óriási billentyűsor változtatja a formáját, és változtatja azt, amit kivetít: tűz, csarnok, a kivágott világkőris évgyűrűi, a Rajna hullámai. Minden nagyszerűen működik, de főleg eleinte minden nagyon ihlettelen. Egyszerre kell elájulni Granétól, a felszerszámozott paripától, ahogy a fejét kapkodja, mikor a gonosz Hagen nyúl a kantárjáért, miközben csak egy lószobor, csak a páncélja, átsüt rajta a nap, és közben azon tipródni, hogy tényleg ez lenne a korszerű Ring, modern eszközökkel tartjuk magunkat a százéves operajátszási hagyományokhoz?
Persze ez Amerika, itt nem lehet kísérleti színházzal vacakolni, no European shit, mert nem ad legközelebb pénzt a Ziff család, ha nem méltóképpen emlékeznek a néhai William Ziffre.
Nem gúnyolódom, valóban ez a helyzet. De azért sem gúnyolódom, mert voltaképpen rendkívül élvezetes ez az óriási küzdés, a megszüntetve megőrzés ellentéte, a megőrizve megszüntetés.
A nagy különbség az ötven évvel korábbi állapotokhoz képest a tenor mellett a zenekar játéka. Nem a kürt gikszerei, mert az talán kevesebb is lett, bár mindig meglepő, hogy „egy ilyen rangos operaházban” is előfordulhat.
A lényeg, amit Fabio Luisi, a jelenlegi vezető karmester és lehetséges James Levine-utód mondott a szünetben, hogy próbálnak kevésbé németek lenni, és visszatérni a wagneri szándékokhoz. Ami egyfelől vicces, annyira nem lehet valaki megszállott olasz, hogy Wagnert németteleníteni akarja, de tény, hogy a hangzás ünnepélyessége, a bús rezes borongások helyett több hangsúly esik a belső szólamokra, olyasmit is meg lehet hallani, ami eddig sokszor akusztikus ködbe borult.
A különbségek hangsúlyozása és a világkőris száradása mellett azért érdemes az igazán nagy alakításokra is odafigyelni, ami számomra mindenekelőtt Hans-Peter König Hagen-alakítása volt. König elképesztően jó hang, és az elképesztően jó hangok hajlamosak arra, hogy köteles tiszteletet vívjanak ki maguknak, vagyis hogy Hagent valamiképp Siegfried méltó ellenfelének, sötét lelkű párjának mutassák. König azonban ragaszkodik Hagen kisszerűségéhez, a földhözragadt, kicsinyes ravaszsághoz, az érzéketlenséghez. Belevágja Siegfried hátába a dárdát, és közben semmit, semmit nem érez, se diadalt se rémületet, se megrendülést. Az alkalmat várta, és amikor eljött, élt vele, ilyen egyszerű. A bornírtság végez a hősökkel, nem a méltó ellenfelek. König és Deborah Voigt az előadás két hőse.
Éjfél felé kászálódunk ki a székekből, és nekik köszönhetően úgy, hogy megint láttunk valamit.
