Nácik a Holdról
Igaz, még bőven van idő, hogy egy-egy remekmű felbukkanjon. Ami persze nem változtatja meg azt a tényt, hogy a szerzői film mint műfaj láthatóan kihalóban van. Legalábbis a Berlinale versenyprogramja ezt látszik bizonyítani.
Már a Marie-Antoinette-ről szóló nyitófilm, a Farewell My Queen is megosztotta a kritikusokat. Egyesek a már sokszor látott és hallott téma ábrázolásának a frissességére hívják fel a figyelmet, míg mások szerint Benoit Jacquot műve unalmas, és csak a lényegről nem mesél. Abban viszont mindenki egyetért, hogy az úrnőjébe szerelmes felolvasót játszó Léa Seydoux magasan a legjobb alakítást nyújtja, míg a királynét adó Diane Kruger most sem tudta bizonyítani, hogy nagy színésznő.
Ha a spanyol (Childish Games) vagy a francia (Coming Home) versenyművekről kéne nyilatkoznunk, akkor elsősorban rosszul kivitelezett zsánerfilmekről kéne beszélnünk. A spanyol leginkább egy B kategóriás thrillerre hajaz, olyan közhelyes üzenettel, mint hogy „aki bűnös, annak egyszer felelnie kell a tetteiért”, a francia mozi pedig egy minden feszültség nélküli dráma egy hosszú éveken át fogva tartott lányról. A Barbara című német versenymű Christian Petzold tévéfilmszerű drámája egy keletnémet orvosnő (Nina Hoss) hányatott sorsáról. A „nyugati” kritikusok több mint lelkesek a nyugatnémet rendező munkájától, míg a keleti tollforgatók megkérdőjelezik a látottak hitelességét. Mindezek ellenére a kifejezetten fegyelmezett, minimalista rendezés feszültséget szül a vásznon.
Viszont ha igazi izgalomra vágyunk, azt a versennyel párhuzamosan zajló Panoráma programban kell keresnünk. Itt már két lelkesítő mozit is találtunk: az egyik a lengyel Malgorzata Szumowska Elles című drámája, melynek központi karaktere, Anna egy Juliette Binoche által alakított újságíró, aki a prostituáltakról készít oknyomozó cikket, és a valóság megismerése rádöbbenti saját, felső középosztálybeli életének hamisságára. Szumowska mindezt képes egyedien előadni, a szokásosnál is erősebb érzelmekkel és szexualitással. És itt egyáltalán nem pornográf képsorokra kell gondolni; ahogy a szokásához híven átütő Binoche fogalmazott lapunknak: „nem kell meztelennek lenni ahhoz, hogy meztelen legyek a vásznon”.
A Panoráma szelekció másik figyelemre méltó műve (és a legjobban promotált is egyben) egy a rajongók által hosszú évek óta várt mozi, az Iron Sky, mely 2018-ban játszódik. Már a felütés is remek: egy amerikai űrhajó leszáll a Holdon, s a személyzet legnagyobb meglepetésére egy náci várost talál a sötét oldalon, ahol Udo Kier a führer. Az invázióra készülő „holdiak”, akik az 1945-ben odamenekült nácik leszármazottjai, rádöbbennek: itt az idő, hogy elfoglalják a Földet. Nos, ez nem vicc: tényleg ez az idei Berlinale egyik nagy durranásának kiindulópontja. A rendező, Timo Vuorensola minden idők legdrágább finn produkcióját hozta tető alá, méghozzá a mintegy 7,5 millió eurós büdzséből egymilliót a rajongók dobtak össze a hosszú ideje üzemelő Iron Sky Store honlapon. Vuorensolának nagy rajongótábora van első filmje, a főleg a neten terjedő, kultikus Star Wreck óta, mely tulajdonképpen egy Star Trek-paródia volt még 2005-ben.
Arról persze lehet vitatkozni, hogy az amatőr körülmények között előadott trash műfajnak van-e létjogosultsága, de ha nem ilyen volna, pont a lényeg veszne el. Tagadhatatlan, hogy a világ egyik legdrágább „szemete” számos jól elsütött poént tartogat a nézőinek. A legrosszabbul nem is a németek járnak, hanem az amerikaiak, akiket Sarah Palin hasonmása irányít. Az Iron Sky igazi közösségi mozi, amely belesimul korunk Facebook-világába, olyannyira, hogy a nézők jó része előre fizetett érte úgynevezett háborús kötvények megvásárlásával. Kérdés, hogy az elavult mozi- és forgalmazási rendszer hogyan oldja majd meg a helyzetet.
Titkos „csúcstalálkozó”, nyilvános vita
A tavalyi szakmai kerekasztal-beszélgetés folytatásaként rendezte meg a berlini Collegium Hungaricum az európai filmalapok vezetőinek eszmecseréjét. Noha a külföldi szakemberek többnyire pozitív kérdéseket tettek fel, a hazai szakma képviselői nem rejtették véka alá a hónapok óta fennálló ellentéteket: jelesül, hogy az új magyar filmfinanszírozási rendszer politikai erővel jött létre, és nem demokratikus.
Erre Andy Vajna kormánybiztos úgy reagált: az ő megbízatása arra szól, hogy egy csődbe ment rendszer helyett alkosson újat, nem pedig arra, hogy az állami pénzt odaadja a filmművészszövetségnek, hogy az alkotók egymás közt elosszák. A magyar film első embere ezzel egyúttal választ adott arra is, hogy miről beszélt Tarr Bélával a Berlinale előtt tartott, titkosan kezelt „csúcstalálkozójukon”.
Berlinből jelenti kiküldött munkatársunk
