Nem életrajzot írok; van elég. Regényt meg éppen nem. Sem elég vakmerőséget, sem elég arcátlanságot nem érzek hozzá. Nem rajongok az olyan művekért, melyekben a szerző a lángelme szájába csócsálja saját sületlen szavait, megpróbálja beleélni magát hősének érzelem- s gondolatvilágába, holott átérző képessége anynyi – s olyan is –, mint egy baktériumé. Ez csak a mű körülfecsegéséhez vezet, aminél barbárabb eljárás el sem képzelhető. A költő elmondotta a magáét verseiben: jobban, szebben, pontosabban nem lehet; rosszabbul, pontatlanabbul sem szabad – Szilágyi Domokos kezdte eme pikírt szavakkal a Kortársunk, Arany János című nagyesszéjét. Mindig is egyetértettem vele; az olyan kötetek, mintPierre Merle könyve az apjáról, még inkább megerősítenek az egyetértésben. Nem a Holdon élek, tudom, hogy e korban sokan vágyják az ilyen műveket, s mi tagadás, én is szívesen olvasok személyes vallomásokat vagy éppenséggel pimasz pletykaságokat. De a vallomás mély és hiteles, a pletykaság sziporkázó és önironikus legyen ám!

A bajok persze már a könyv tárgyával, Robert Merle-lel elkezdődnek, akinek néhány regényét (leginkább talán a Két nap az életet és a Mesterségem a halált) komolyan lehet venni, másokat (főleg a végeérhetetlen Francia história sorozat darabjait) viszont nehezen. Ellenem vethetnék, hogy egy gyermek nem az írót látja az apjában. A válaszom: nagyon örülnék, ha nem azt látná, mert akkor nem sikeredne a könyv szinte minden mondata anynyira kínosan üressé és giccsessé. „Elsőként az angol irodalomnak számára kedves sorai emelkedtek ki emlékei közül (!), amelyekkel kora ifjúságában, a Condorcet, a Michelet (ahol bentlakó volt) és a Louis-le-Grand gimnázium padjaiban ismerkedett meg. E híres intézmények zárt falai mögött, ezekben a világi kolostorokban, melyekből a bezárt test a szellem szárnyán menekül, itt született meg az angol irodalom iránti szenvedélyes szeretete.” „Victor Hugóhoz hasonlóan Robert Merle-t is vonzotta a regényes hősköltemény műfaja, s talán ezért is, a nagy elődhöz hasonlóan, érzékeny volt a világ nyomorúságára, az egyszerű emberekben rejlő nagyságra, és a nagyemberek kisszerűségére.” A példákat hosszan lehetne idézni, így hát az olvasóra valósággal üdítő hatást tesz, amikor a Védett férfiak miatt felháborodott egyik női olvasóra célozva arra kéri a levelezését intéző harmadik feleségét: „Martinellivel [a regény főhősével] kapcsolatban írd meg ennek a hülye picsának, hogy 1. amikor szenvedünk, önzővé válunk, 2. ha szexuálisan frusztráltak vagyunk, a szex megszállottjai leszünk.” A jó Pierre természetesen azonnal közbeugrik: „Ez a sértődött hang nem jellemző az íróra.” De hát sértettségünkben még tán őszinték is leszünk!

A Robert Merle – Egy szenvedélyes élet azonban nem őszinte könyv. PierreMerle nem keresi az apját, hogy aztán olyannak szeresse, amilyen, hanem látványosan megkonstruálja, s elvárja az olvasótól, hogy higgyen ennek a konstrukciónak. Robert Merle mindenképpen tökéletes, zsarnoksága „kedves csökönyösség”, politikai tévedései menthetőek, számtalan szerelmi ügye szintén. Suzy Lichtenberg, az író utolsó élettársa szörnyű démon; Pierre többször utal arra, hogy az apja miatta halt meg. Egy példa: „2004. február 16-án, hétfőn reggel fél nyolc tájban kérte Suzy az őr segítségét, aki előbb felfutott a nagy lépcsőn Robert szobájába, majd lesietett a csigalépcsőn. Az író ott feküdt a lépcső alján a földön, teljesen átfagyva. Nehezen beszélt,mozdulni is alig bírt. Az őr és Suzy egyik fia – aki nem tudni, mi okból, a házban tartózkodott – átcipelte Robert-t a szalonba és lefektette egy kanapéra. Suzy csak az őr hosszas unszolására volt hajlandó orvost hívni.” A fejezet címe: A csigalépcső rejtélye…

A javaslatot (hogy higgyünk ennek az arcképnek) vagy elfogadjuk, vagy nem. Én nem tudom elfogadni, mert nem hiszem, hogy a rossz mondatokkal átpingált portré hiteles lehetne (ezen Kamocsay Ildikó fordítása már nem segíthetett). Az őszinteség, mint Szerb Antal mondja, kegyelemszerű ajándék; a jó stílus is az. Akinek nem jutott belőlük, az hiába igyekszik.