Önt visszatapsolta, visszakérte az Operaház igazgatónak a kétezres évek elején. Ma is igent mondana?

Nem hiszem, hogy a mai helyzetben vállalnám. Egyrészt annyival kevesebb az állami támogatás, hogy ebből nehéz kijönni. Másrészt 2002-ben azt határoztam el: befejezem azt a korszakot, amely akkor indult, amikor az Operában kezdtem – Tóth Aladár, Lukács Miklós és Nádasdy Kálmán idejében. Elvártam, hogy teljesen új jöjjön utánam. Hogy ez nem történt meg, az más kérdés. Ma is a megújítás lenne a feladat, bár minden ellenkező hírrel ellentétben a pesti jó Opera.

Hogy kéne megújítani?

Ha tudnám, én újítanám meg. Két dologgal vagyok itt huzamosabb ideje elégedetlen. Az egyik, hogy kormányok jönnek-mennek, és a támogatás csak csökken. A másik: a nagy repertoárhoz nincs meg a megfelelő próbamennyiség. Tekintettel arra, hogy Magyarországon ez az egyetlen opera, nagy repertoárt kell fenntartania, és ehhez megfelelő mennyiségű próbát garantálnia, ami az Erkel Színház bezárása óta lehetetlen. Meg kell cáfolnom azt is, hogy az Erkel rosszul ment. Az én utolsó évem alatt egy évadban 250 ezer néző váltott jegyet. Akkor kezdett el apadni a nézőszám, amikor az újságok azzal riogattak: be fog szakadni a teteje. Bízom az újranyitásban, csak megfelelő színvonalon vigyék tovább.

A pesti Operaházban mi tetszett önnek legutóbb?

A Mefistofele Kovalik Balázs rendezésében, nem úgy, mint a Fideliója, amely egyáltalán nem. De ez is hozzátartozik az élethez. Nem szeretem, hogy vannak emberek, akiknek X-től minden jó, Z-től semmi. Az Aida-felújításában pedig nagyszerűen énekeltek. Lehet, hogy önző hozzáállás, de az ősszel tetszett a saját Rigolettóm is, amely már tíz éve megy.

Melyik csapatba tartozik: ragaszkodik a tradicionális, régi előadásokhoz, vagy a korhoz igazodó újítást sürgeti?

Abban hiszek, hogy Budapesten az Operában ilyen is kell, olyan is kell. Büszke vagyok arra, hogy soha nem tartoztam semmilyen csapatba, már nem is fogok. Talán ezért időnként nem tudtak hova tenni a kritikusok. Megcsináltam például Az ember tragédiáját a televízióban, amely máig műsoron van. Az ÉS-ben a főszerkesztő kolumnás cikkben rántotta le. Tíz évig volt műsoron A víg özvegy, végigjárta Németországot, Olaszországot, Japánt, majd megvette Szentpétervár. Azt írta róla a kritika: elfelejtettem megrendezni. A Csárdáskirálynő filmemről, amelyet most adott ki újra DVD-n a Deutsche Grammophon, meg hogy nemzetközi hakni. De nem panaszkodom, mert 180 darabot, filmet rendeztem tíz országban, és a többségük sikeres volt.

Melyik korszakát tartja a legizgalmasabbnak?

Jólesően emlékezem a hatvanas évek Petőfi Színházára és a televízió zenés színházára, azok az operafilmek ma is unikálisak. Egy hendikepjük volt: magyarul kellett őket elkészíteni ahhoz, hogy sikeresek legyenek Magyarországon. Ez ellehetetlenítette a nemzetközi terjesztést.

Valószínűleg ma is volna rá igény, hiszen a New York-i Metropolitan mozis élő operaközvetítésére alig lehet jegyet kapni.

Nem csak arra. Felkért engem a Cinema City, legyek a házigazdája egy ugyanilyen sorozatnak, amelyet a londoni Covent Gardenből közvetítenek. Húsz filmet vezettem fel. Azért vállaltam el, mert ezek az előadások jelentik nekem az etalont. Nem a német rendezői színház. Nagy lelkesedéssel írtak nálunk például a bayreuthi Mesterdalnokokról. De arról nem szóltak, hogy a Szent János-napi ünnep úgy néz ott ki: bejön egy meztelen férfi egy guminővel, először orális szex történik, aztán meghágja nyílt színen. Az is tény, hogy a másik, „hagyományos” oldalon nincs színház, csak énekelnek. Az angolszász középen áll, mindig újítanak, de a lényeg megmarad.

Újabb könyvének címe: Pályázat. Ennyire izgatja?

Két éve írtam, mikor a világ még kicsit más volt. A téma: egy nálam negyven évvel fiatalabb tanítványomat megkeresik, pályázzon meg egy nagy vidéki színházat, ahol még operatagozat is van. Hezitál, végül abban maradunk, hogy pályázik, de tanácsokat kér. Így elindul köztünk egy levelezés.

Valós történet?

Aki én vagyok ebben hetvennyolc évesen, annak minden mondata valódi. A pályázót viszont négy tanítványomból gyúrtam össze, plusz a fiatalkori énemből. Maga a történet is fikció, sokféle szereplőből és itt-ott megtörtént esetekből összegyúrva. De hangsúlyozom, a két évvel ezelőtti világot tükrözi, ami azóta történt, kimaradt belőle, mint például az Új Színház-ügy. A könyvben a pályázat meg a levelezés csak egy forma, ürügy, hogy a gondolataimat megírjam a színházról, a világról, a politikáról, a vallásról. Inkább egy ilyet írtam, mint önéletrajzot. Végül is, igazából mindig író szerettem volna lenni. Vagy karmester.

Miért nem lett karmester?

Egy gyerekkori betegségem miatt, amelyet a II. világháborúban szereztem. Mikor zongorázni tanultam, fájt a hátam, ezért nem tanultam meg elég jól játszani. Talán majd a következő életemben.

„Mindig író szerettem volna lenni. Vagy karmester”