Inkább az első kérdés: ha rossz volna, rossznak hallanám? Bryn Terfel a Bad Boys című lemezéről énekelt, nem mindent és nem pont azt, amire számítani lehetett. A lemez maga persze egyáltalán nem rossz, de hallja az ember, amit hallani kell: a hang basszbariton, de lefelé szépen elfogy, ami nem lenne nagy baj, ha fölfelé nem veszítene a minőségből, a nem tökéletesre csiszolt énektechnika lassan, de biztosan érezteti a hatását, a szép hang marad, de a sarkai egyre piszkosabbak. Vajon változtat-e ezen a személyes varázs, vagy minden bajra csak rávilágít, a stúdióban mégis a legjobb pillanatok őrződnek meg, a koncerten nincs ismétlés, ami kint van, az kint van.

Ami kint van, az nem nagyon érdekes. Ez a tanulság. A hangverseny A végzet hatalma nyitányával kezdődik, amit rendeletileg kellene már betiltani a gálahangversenyeken, mert senkinek sem tesz jót, de leginkább Verdit álcázza tehetséges filmzeneszerzővé. Aztán a drámai bevezető után Bryn jön, végtelen pódiumi biztonsággal és könnyedséggel, vagy ez még annál is több, inkább szerep. Bársonykabát kigombolva, alatta látszik a nadrágtartó, és, igen, tényleg szerep, Dulcamara a Szerelmi bájitalból. Gregor József jut az eszembe róla, bár Terfel szépen lefogyott az utóbbi időben, de Gregor tudott ennyire magabiztosan és zseniálisan illetlen lenni a közönség előtt. Terfel persze nála is felháborítóbb, a farzsebében behoz két üveg sört, azt hiszem, ez az első alkalom a rangos intézményben, hogy valaki színpadi produkcióként kinyit egy üveget, és egy hajtásra meg is issza a tartalmát. Közben (nem ivás közben, hanem előtte meg utána) még énekel is, majd mindenkit figyelmeztet, hogy ennek azért lehetnek mellékhatásai is.

Puhára vagyunk főzve. De nagyon. Tombolás, kiabálás, ott kezdődik a koncert, ahol a legeslegjobb hangulatú komolyzenei események végződni szoktak, szíve szerint mindenki rohamra indulna a színpad ellen, vállunkra vonva hordoznánk körbe a hőst. Csak nem tesszük, így aztán lehet töprenkedni, hogy ha ez a kezdet, hová tud Terfel fölfelé lépni?

Pedig nem kell félteni, a Boito Mefistofele-részlet még nagyobb siker, ez az a híres füttyszós ária, az énekesnek a strófák végén élesen kell fütyülnie. Terfel pedig megfütyülteti a közönséget, és füttyögünk neki, szorgalmasan, elképesztő diadalmenet a koncert. Ez a hangulat ki is tart az első rész végéig, a zenekar korrekt, a kórus még korrektebb, Gounod-n és Weberen át vitorlázunk bele a Tosca Te Deumába. Nem mondom, hogy nem hallom, amit nem szeretnék, hogy Terfel hangja azért nem ugyanaz, mint az induláskor, nem üt át a hang, vagy hogy Scarpia ennél összetettebb figura, nem csak annyi, hogy amíg a templomban van, az esze a csajokon jár, hanem van benne félelem, kegyetlenség, a tévútra ment intellektus, aki tudja, hogy tévúton van, és változtatni nincs ereje, de ez most mind nem érdekel. Nem a hangot ünnepeljük, nem is a zenét, hanem Bryn Terfelt, vagy mondok egy nagyon egyszerű próbát: ha jól érzi magát az ember, akkor jó a koncert. Fölösleges azon morfondírozni, hogy mi nem tetszik benne, amikor az egész úgy, ahogy van: fenomenális.

A második részre mindez nem tart ki rendületlen, talán azért, mert hosszabbak a zenekari betétek, bár nem ég a Filharmóniai Társaság, sőt a koncertmester két hegedűszólóval is helytáll. A Credo talán súlytalan, de a Bicska Maxi és a Sporting Life dala megint csak nagy élmény, össz-színpadi, hang, dal, értelmezés, variálás, színezés, mozgás együttesen egészíti ki és erősíti egymást, és nagyon pozitív az eredő. Olyan a koncert, hogy mindenkinek látni kellett volna, a közönségnek azért, hogy tudja, ennyire jól is érezheti magát egy klasszikus zenei eseményen, az előadóknak meg azért, hogy lássák: ennyi boldogságot is szerezhetnek a hallgatóiknak.

Bryn Terfel puhára főzte a közönséget