Novák Eszter A tanítónő három felvonását háromféleképpen közelíti meg. Az elsőben mintha szociográfiát és ismeretterjesztést látnánk. A magasban egy iskolai palatáblára emlékeztető kivetítőn olvashatók szómagyarázatok, jobbra lent Molnár Piroska olvas föl fontos tudnivalókat az előző századforduló magyar falusi világáról. Mindezt Khell Zsolt díszlete szürreálisan illusztrálja, szalmabálák közé épülnek be a helyszínek, a levegőben is szalmabálák lebegnek, olykor zenészek lifteznek föl a mélyből, Radnay Csilla egy irodai fiókos szekrény tetején fuvolázik. Mindez együtt ironikus távolságtartást sugall. A második részt az iskolaszék ülésének magas asztala szabja meg, groteszk, szatirikus elrajzolás, karikatúra, kiélezett ember- és társadalombírálat színezi az egyre élesedő konfliktusokat, a kibontakozó drámát. Itt a gyerekcsapat tűnik el a süllyesztőben, amikor éppen fölöslegesek a felnőttek ügyeinél. A harmadik felvonásban aztán a drámai összecsapások, a súlyos konfliktusok uralkodnak, komolyan kell vennünk a lelki és erkölcsi válságokat, változásokat, a második felvonás végén felcsillanó boldog vég lehetőségének szomorú elfoszlását.

Nem hibáztatom a rendező következetlenségét már csak azért sem, mert következetes építkezést vélek mögötte. A stílusváltások nagy ugrásokkal ugyan, de követik a dráma kibontakozását. Abban meg, hogy a tanítónő, Tóth Flóra elbizonytalanodását, eltántorodását az operettboldogságot ígérő házasságtól, a realitásokkal számot vető kijózanodását ezúttal sem érezzük egészen meggyőzőnek, a szerző, Bródy Sándor is vétkes. Szövegében helyenként több a fénylő retorika, mint a valódi motiváció.

Más okokból mégis örömmel tudtam nézni ezt az előadást. Az egyik a részletek finom kidolgozása, a pontos mértékre szabottan is színes, árnyalt színészi játék. Szilágyi Csenge e. h. talpraesett, öntudatos, felvágott nyelvű tanítónőjét meg lehet szeretni. Lázadása magabiztos és törékeny, pontosan tudja, mit utál a világban, de megriad a lázadás nyomán várható jövő bizonytalanságától, kiszámíthatatlanságától. Erkölcsi ítélete szilárd, felháborodása mélyről jövő, igaz, ám jövőképe ködös, félelmeket rejtő. Nagy Zsolt lehántja a külsőségeket a falusi aranyifjú szélsőséges zülléséről és kevéssé valószerű megtéréséről. Erős, jelentékeny, hódító személyisége hitelesebb, mint a szövege. Blaskó Péter öreg plébánosa csupa bölcs humorba oltott jóság, Znamenák István káplánja megkövesült gonoszság és képmutatás, Bodrogi Gyula száraz okosságú öreg paraszt, Molnár Piroska nyomasztóan tekintélyes nagyasszony.

Hevér Gábor tanítója az előadás legszínesebb, legárnyaltabb alakítása. Megalkuvó, kiábrándult, világfájdalmas kisemberből úgy lesz félénken is határozott, megalázkodva is elszánt renitens, hogy közben mindig ugyanaz marad. Az ő szerepét a rendező is megnöveli egy nem hosszú, de nagyon fontos szöveggel. Eötvös Józsefet idézi, egy 1846-ban megfogalmazott gyönyörű, liberális népoktatási utópiát. Ötven év távolából mereng vissza az egykori szép álmokra, ábrándokra (kiszámolhatjuk, az 1908-ban született darab a millennium évében játszódik).

Mi most száz év múltán tekinthetünk vissza Bródy Sándor szomorkás végű történetére. És ma már ez a borús mese is utópiának látszik. Az akkor még eljövendő XX. század nagy ábrándját fogalmazgatja a két kiebrudalt falusi néptanító. Szabad, művelt emberek sokaságáról álmodnak. Tudjuk, mi lett mindebből az elmúlt században. Talán a színpadi hóesésben magára maradó tanítónő is sejt valamit a várható jövőről. A XXI. századba belekóstolva mégis irigyelhetjük. Volt egy utópiája, volt egy álma.

Szilágyi Csenge