Az akkor kilencéves balettnövendék az Operaház festőműtermében dolgozó édesapjával költözött be az óvóhelyre 1944 karácsonyán, és mindössze emlékkönyvét vitte magával. A lent töltött hónapok során a művészek rajzokkal, bejegyzésekkel kedveskedtek a kislánynak, ezek segítettek neki feleleveníteni a pince hangulatát, és segítségükkel született meg az Emlékkönyv az Operaház óvóhelyéről című mű. Mint mondja, a könyv megírásához 2009 januárjában fogott hozzá a legnagyobb titokban, még a családja sem tudott róla. Négy-öt hónapig egyfolytában írta – kézzel, miután nincs számítógépe. Amikor úgy érezte, elkészült, szerettei mellett a Corvina Kiadónak is eljuttatta a művet, ők pedig láttak benne fantáziát.

– A legnagyobb tanítók és mesterek között voltam, Harangozó Gyula balettmester, Tompa Pufi színművész, Sárdy János operaénekes vagy Sergio Failoni karmester csak néhány a „sztárok” közül, akikkel jó néhány hónapig együtt éltem. Köztük volt Kodály is. Sokáig voltunk egy fedél alatt, de ha néha kijött is a Mester, egyszer sem nézett az arcomba, még csak nem is biccentett vissza – meséli a szerző.

– A túlélést jelentette a Nádasdy Kálmán, Oláh Gusztáv és dr. Palló Imre „vezényelte” napirend. Járay József tenorista mókás áriája volt az ébresztő, majd ki vizet, ki szenet hordott,más főzött, vagy a gyerekeknek tartott tanórákat. Esténként pedig a művészek előadást tartottak.

Így éltek ők, az Operaház fantomjai. Pontos adat nincs, hány ember vészelte ott át az ostromot, a művésznő emlékei szerint legalább hétszázan lehettek, de nem kizárt, hogy ennél jóval többen. Egymást érték az ágyak: a Traviata pamlagjától kezdve az összerakott hokedliken át a selyembrokát, aranyozott kanapéig minden alvóhelyül szolgált. A szerző sokáig azt sem tudta, egykori lakótársai közül hányan vannak életben. Az is csak a könyv bemutatója előtt nem sokkal derült ki, hogy Lubik Hédi hárfaművész is lent élt kislányként, méghozzá a zenekari hangolóban. Nem is tudtak egymásról. Ezek után csak sejteni lehet, mennyi érdekes történetet rejthet még az Operaház.

Erdélyi Hajnal könyve azért bír nagy jelentőséggel, mert a ház alagsorában történtekről korábban senki sem írt. S hogy hogyan tovább? A közeli jövő talán egy forgatókönyvet tartogat: többen jelezték ugyanis, hogy érdemes volna filmre vinni a történetét. Ő pedig alig várja, hogy kicsit elcsendesedjenek a dolgok körülötte, szeretne már újra ecsetet ragadni: régóta foglalkozik ugyanis a festészettel, hét önálló kiállítása is volt már.

A könyvet olvasva az embernek az az érzése támad, hogy minden szörnyűség és tragédia ellenére a háborús mindennapok is csak mindennapok voltak. Egy pillanatra képesek vagyunk elfelejteni a bombázást, a pusztulást, és bizarr módon szinte arra vágyunk, bár mi is ott lehettünk volna, a saját szemünkkel láttuk volna mindezt.