Aki utálja Don Giovannit

2012-02-06 interjú portré zene Bryn Terfel

Walesből indult és most is ott él a basszbariton Bryn Terfel. Csak az egyetemi évek alatt hagyta el hosszabb időre hazáját: a cardifﬁ zeneakadémiára jelentkezett, de az iskola a válaszlevelet Miss Terfelnek címezte, ezért dühében Londont választotta. – A legenda csak félig igaz – mondja. – Akkor ugyanis szívesen mentem volna Cardiffnál messzebbre. Bár csodás gyerekkorom volt, London tűnt a legvonzóbbnak. Az már csak az utolsó csepp volt a pohárban, hogy elírták a nevemet, ráadásul akkor még Jonesnak hívtak, Bryn Terfel Jonesnak. A walesi egyetem rengeteget fejlődött az elmúlt években, ma már máshogy döntenék.

Öt évet adott Londonnak, a hatodikat már a Walesi Nemzeti Operában töltötte. Mozart-főszerepekkel debütált, Figaróval és Don Giovannival. A legismertebb operaszínpadokon is énekelte a Figaro házassága címszerepét, 2007-ben mégis szögre akasztotta a komornyik kosztümjét. Nem mintha unta volna, hiszen mindig más és más rendezésben játszotta. Tudta, mikor kell átadnia a fiatalabbaknak. Pont ugyanígy tett Leporellóval is a Don Giovanniból. Valószínűleg a milánói Scala-beli, karácsonyi fellépése volt az utolsó. Életében először érezte ugyanis, hogy nehéz Wagnerből Mozartba „ugrania”. A topon kell abbahagyni, a Scalában: jó zárás az a Mozart-karriernek.

Don Giovanniként is sokszor lehetett őt látni. A Bad Boys CD-n egymaga énekli a Kormányzó-jelenet tercettjét, amelyben a meggyilkolt kormányzó szobra vacsoravendégségbe érkezik Giovannihoz, majd magával rántja a pokolba, míg a sarokban retteg a szolga, Leporello. Ez az egyetlen jelenet, amelyet Terfel címszereplőként kedvelt, mert ez Giovanni erejéről, bátorságáról szól, ahogy nyugodtan szembenéz a véggel. Amúgy utálta ezt a figurát, annyira távol áll az egyéniségétől, az alkatától – ezért gyorsan le is vette a repertoárjáról.

Tagadhatatlan, hálásabb szerep a bariton rosszﬁúé, mint a tenoroké. Ahogy Scarpiát, a rendőrfőnököt énekli a Toscából vagy Mefistofelét a Boito-operából, hátborzongató. Szerinte a legjobban Mefisto illik hozzá a Faustból. Csábító a kaméleonélete, a csodás képességei. Ki ne szeretne átsuhanni téren és időn? Ő például oda repülne vissza, ahol a zeneszerzők a darabokat írták. Belehallgatna az akkori hangokba.

– Sokszor kérdezik tőlem, kivel vacsoráznék szívesen, bárkit sorolhatok a múltból is. Látnám egymás mellett Mozartot, Wagnert, Verdit, Sir Alex Fergusont a Manchester Unitedból vagy Rory McIlroyt, az ír golfozót. Sőt pár pohár bor után Schubert is jöhet. A könnyedebb műfajt sem tartja távol magától Bryn Terfel. Szívesen énekel musicalt koncerten, lemezre is. Persze nem akármit: a Rosszfiúk címűre például a Koldusoperából vagy a Sweeney Toddból választott. Meggyőződése, hogy a musical fénykorában, az ötvenes évek elején, amikor még nem voltak mikroportok, nem létezett elektronikus hangosítás, képzett, akár operai kvalitásokkal bíró énekesekre osztották ezeket a szerepeket.

A karrierje is úgy indult Walesben – ahol szinte minden faluban van egy férfikórus –, hogy egy koncertre meghívták vendégszólistának. Halott ötlet lett volna Wagner-áriákkal készülni, inkább olyasmit akart hallani a közönség, amit akár az anyjuk dalolna nekik. Így kezdett el igényes musicaleket énekelni, a Rodger & Hammerstein vagy a Lerner and Loewe párosoktól.

– Ha túl komolyan venném magamat, és csak a klasszikusok érdekelnének, sosem énekelhettem volna Tom Jonesszal vagy Shirley Bassey-vel, nem jöhetett volna létre a Faenol Fesztiválom sem Walesben, ahova rengeteg popsztárt is meghívtam.

Az eseménysorozatot, amelyet BrynFestként is szoktak emlegetni, 2000-ben rendezték meg először. Az utóbbi években azonban le kellett fújni, mert nem fogytak eléggé a jegyek. Ha a recesszió véget ér, újra belevágnak. Addig is, 2012-re Londonba viszik az eseményt, az olimpia elé, a Royal Festival Hallba invitálták őket.

Lelkesen mesél arról is, hogy Andrea Bocelli vendége volt egy szeptemberi koncerten, a New York-i Central Parkban. Hetvenezren tapsolták végig az ingyenes hangversenyt, amelynek hatvan százaléka operaáriákból állt. – Ha ez bevonzza az embereket az operába, akkor megemelem a kalapom előtte – mondja. Terfelt amúgy a Bocelli-esten látta Sting is, aki elhívta a 60. születésnapi koncertjére. – Nem érzi magát kicsit idegennek a rockszakmában? – kérdezem.

– Dehogynem – mondja, és egy ilyen hírű művésztől teljesen szokatlan módon úgy mesél a rocksztárokról, mint egy tinirajongó. – Őrület, egymás hátát lapogatjuk Lady Gagával meg Bruce Springsteennel. Billy Joel elment mellettem a takarásban. Annyira pici, mint Daniel Barenboim, de ezt el ne mondja neki! A Roxanne-t énekeltem, nem úgy, mint Sting, hanem az én regiszteremben, kicsit tangószerűen. Olyan volt kábé, mint a Moulin Rouge-filmben. Imádtam. A közönség kicsit döbbenten nézett: „Ki ez a Meatloaf-szerű figura? De azért van hangja a fickónak”.Hívott Sting, énekeljem ezt még egyszer április elején, New Yorkban. Ki tudja, ha visszavonulok, talán Sting-dalokból fogok éldegélni?