Wayne világa
A 2006-os, forradalmi erejű Chroma hozta el a nemzetközi kortárs tánc szcéna megbecsült tagja, a Trafóban is föllépő Random Dance vezetője számára az áttörést: Sir KennethMacMillant követően ő lett a brit Királyi Balett állandó tánckomponistája, s eztán sorra kapta a meghívásokat a Milánói Scalától, a Párizsi Opera Balettjétől és a Bolsojtól.
A tizenegy szereplős Chroma, Joby Talbot és Jack White III muzsikájára: a pionír McGregor ujjlenyomata. A hírneves minimalista építész, John Pawson dobozdíszletében az áttetsző uniszex trikót és alsót viselő táncosok, akár Giacometti pálcikaszobrai. A huszonöt perces, töredezett, lúdbőröztetően koncentrált-sűrű opus tüntetően idegen a klasszikus balett formanyelvétől, ám annak hideglelős színvonalon művelt technikája elengedhetetlen a kíméletlenül perfekcionista, az előadóktól emberfölötti teljesítményt követelő mozgásanyaghoz. A tagjaikat origamiként hajtogató, nyakukat kakasként nyújtogató, önmagukat kizsigerelő testmágusok Egon Schiele ihlette, komputeranimált figuráknak tetszenek; újraértelmezik a szépség fogalmát. Rajongásom tárgya, az ördögi vörös Edward Watson maga a démon: képes nemtelenné válni, vagy puszta vállrándítással nemet változtatni. Ellenpontja, a fekete-amerikai Eric Underwood úgy hordozza a körméből is sugárzó, gőgös szexualitást, mint egy skalpot.
A Max Richter megejtően lírai zenéjére alkotott, 2008-as Infrát T. S. Eliot Átokföldjének alábbi sorai inspirálták: „A téli virradat barna ködében, / A London Bridge-en a tömeg tolongva jár, / Nem tudtam, mily sokat tiport el a halál.” A színpadtér fölötti LED-vetítőn egymás mellett elmenő, digitális alakokat látunk, a fölütéskor morze hangjait hallani. A férfi-női duókból álló munka vegytiszta, elégikus költészet – s ez a hűvös-okos McGregortól annyira szokatlan, mint amikor a ragyogó Lauren Cuthbertson hirtelen sírni kezd a deszkákon. Miközben rázza a zokogás, a mögötte elsétáló többiek pillantást sem vetnek rá és egymásra. A félórás Infra a technicista XXI. század tablója: benne az elidegenedés, a narcisztikus magány, a kétségbeesett sóvárgás az emberi iránt. Az utolsó, megrendí tően intim kettős noha vigasztaló szándékot sugall, esetemben fölért egy kegyelemdöféssel.
Eztán, igyekezve fölépülni romjaimból, kábán bambultam végig a 2009-es Liment. A finn Kaija Saariaho bizarr cselló concertója, a Notes on Light rendre eltávolít a futurisztikus, rikító dresszes bűbájtól. A háttérben a japán Tatsuo Miyajima által videodizájnolt, digitális számok röpködnek, a táncpadló színe folyamatosan változik. Mégis közönyösen néztem a bestiálisWatsont vagy a félmeztelenségével protestáló Underwood és a porcelánfehér, szürreálisan éteri Sarah Lamb erőszakosan érzéki kettősét. Míg a Limen számomra nem több ütemre letáncolt, mesterien stilizált, fenséges látványosságnál, a BBC és a londoni dalszínház együttműködésének eredménye káprázatos Gesamtkunstwerk-produkció. Túl a katartikus élményen: egy olyan, alkukat nem ismerő zseni portréja, aki úgy hódított meg egy tőle idegen, tradícióira kényes, kegyetlen-hivalkodó világot, hogy önazonos maradt. Az ünnepelt házi-különc harmóniát nem tűrő, zaklatott művészetét ma senki nem tolmácsolja értőbben, odaadóbban, hitelesebben, fölkavaróbban, mint a 2006 óta új időszámítást író brit Királyi Balett fizikai határaikat a végsőkig feszítő, übermensch tagjai.
