A voksolás felelőssége
A hangnem nyugodt, belül azért nyilvánvalóan munkálnak feszültségek. Ejtünk pár szót a két héttel ezelőtti kinevezésről, Szabó György és Bozsik Yvette pályázatáról, aztán a „beszéljünk vidámabb dolgokról!” formulával próbálkozom. „Miért, vannak?” –kérdezi mosolyogva. Tízéves a Tünet Együttes, első premierjüket 2002-ben láthatta a kortárs mozgásművészetre fogékony közönség. E kerek jubileum akár okot is adhatna az örömre.
„Kérdés, leszünk-e tizenegy évesek...” – mondja. A bizonytalanságot a pályázati rendszer gyökeres átalakítása okozza: míg korábban költségvetési tételnek számítottak a független társulatok, az államnak tehát nem mindig ugyanakkora mértékű, de bevételeikhez képest állandó százalékot kellett visszajuttatnia az ilyen, a támogatásra pályázó, sikeres műhelyeknek, ez ma már nem így van. Most az úgynevezett „egyéb” kategóriába tartoznak, amiben az a fájó, hogy lényegében a minisztertől függ, kiír-e pályázatot egyáltalán. Egyelőre azt sem tudja Szabó Réka, 2012-ben lesz-e pályázati kiírás, nemhogy mennyi pénzhez juthatnak majd. „Korábban lehetett arra számítani, hogy ha az ember teljesített, megkérdőjelezhetetlen sikereket, kritikákat, közönségbázist tudhatott maga mögött, akkor a szakmai kuratórium megítélte a támogatást, amelyből eltengődhetett. Eddig sem volt sok ez a pénz, de legalább számítani lehetett rá. Nagyjábólmásfél éve teljes a bizonytalanság” – állítja.
Így valóban nehéz felhőtlenül örülni egy születésnapnak. Arra mindenesetre ürügyet szolgáltat egy ilyen évforduló, hogy a társulat visszatekintsen az elmúlt évtizedre, megnézze, honnan hová jutott. Ősszel mindenképpen szeretnének egy programsorozatot szervezni, számvető jelleggel.
De ne szaladjunk előre.
A Tünet különlegességét egyebek mellett az adja, hogy a tánc, a zene és a szöveg együtthatásából építkező előadásokkal mindig érzékenyen reagált a jelenvalóra, a társadalmi folyamatokra – természetesen nem aktuálpolitizáló darabokkal, hanem áthallásosan. Legújabb, ma a Trafóban debütáló előadásuk, a Voks sem mentes ettől. Sőt. „Az eddigi előadásaink inkább pszichologizáló, egyéni szempontokat megragadó problémafelvetések voltak – a Voks viszont egyértelműen politikai darab”, véli Szabó Réka, aki azt vette észre, az elmúlt időben olyan konfliktusokkal kellett szembenéznie, amelyekről korábban nem is álmodott. Pél dául hogy miközben ezer szállal kötődik Magyarországhoz, és elképzelni sem tudja, hogy egy napon fogja a családját és elhagyja az országot, mindeköz ben mégsem érzi jól magát a hazájában. A megmérgezett légkör, amely körülveszi – ez okozza a konfliktust saját magával. „Ebből az érzésből nőtt ki a Voks, amely direkten persze nem politizál, hiszen nem gondolom, hogy a művészetnek aktuálpolitikával közvetlenül kéne foglalkoznia.” Szabó Rékát az a folyamat foglalkoztatja, amely – bár kis lépésekkel, de – a végzete felé sodor, sodorhat egy társadalmat. „A láthatatlan határ érdekel, amelyet ha átlépünk, már nincs visszaút. Hogy vajon a kis kompromisszumok vezetnek-e tragédiához, a kis fejelfordítások, a pillanatok, amikor nem vagyunk elég éberek, mert nem gondoljuk, hogy ezekből nagy baj lehet – vagy arról van szó netán, hogy a történelem az valami sorsszerű, végzetszerű dolog, egy szeszélyes nőszemély, akire nincs, nem lehet hatásunk” – fogalmaz.
A Voksban a néző szavaz, ő dönti el, mivel akarja tölteni az idejét. Az előadás ugyanis két síkon fut, s a „fizető vendég” határoz, melyik érdekli inkább. Amikor beül az előadásra, kap egy kis konzolt, amelyen két kapcsoló található (A és B), ezek segítségével választhat a felkínált lehetőségek közül. Itt tényleg a többség dönt: elsötétíti az egyik „síkot”, ezzel együtt fényárba borítja a másikat. Tulajdonképpen a nézők rendezik az adott estén látható előadást, amelyből így nincs két egyforma. A háttérben pedig egy vásznon, akár egy választási térkép, a nézőtéri székek jelennek meg, így nyomon követhető, melyik néző épp mit választott.
Így viszont sérül a titkos választójog elve, vetem közbe. Hát bizony abszolút sérül – válaszolja. Ráadásul a lényegében két előadás folyamatosan megy, csak éppen nem mindig láthatóan, így a néző óhatatlanul lemarad jó néhány elemről. Mintha két krimi között kapcsolgatná a tévét az ember – semmi nem garantálja, hogy nem épp a gyilkos leleplezéséről marad le így. De bizonyos részletek mindenképpen homályban maradnak.
Ad absurdum az is előfordulhat, hogy a közönség úgy dönt, szinte egész végig az egyik történetet figyeli – mit érezhet ilyenkor a másik csoportba tartozó művész, akinek erőfeszítéseit senki sem látja? Erre külön trenírozzák magukat.
De kampány, az nincs. Ahogy happy end sincs, már a cukormázas értelemben. A cél az önreflexió kikényszerítése a nézőből. Hogy szembenézzen az amúgy akár mindennapos, elég figyelmet mégsem kapó problémáival. Szembesüljön szavazata jelentőségével, a voksolás felelősségével.
