Uram, a lovak kézen állnak!

Varró Dániel ismét Shakespeare-t fordított a Vígszínház számára, a Makrancos Katát, s mint korábban a Rómeó és Júlia-átültetés vagy a Nemzeti számára készült Lear király-magyarítás, ez is megosztja a publikumot. Egyesek gagyinak tartják, mások zseniálisnak.

Akik nem szeretik az ön Shakespeare-fordításait, főleg azért nem, mert úgy vélik, elveszik a rímek tobzódása mögött Shakespeare emelkedettsége.

Nem értek egyet velük. A kritikusoknak gyakran van egy határozott elképzelésük, hogy Shakespeare-nek milyennek kell lennie, és azért nem tetszik nekik egy előadás, mert az épp nem olyan. És a köztudat is fennköltebbnek tartja Shakespeare-t, mint amennyire valójában az. Tele van altesti humorral is, amit a régi fordítók vagy nem vettek észre, mert például nem voltak még olyan részletes magyarázatokkal ellátott Shakespeare-kiadások, vagy finomkodón fordították ezeket a részeket. Ahol Shakespeare emelkedett, ott igyekeztem én is emelkedett lenni. Más kérdés, hogy ezeket a részeket Gothár Péter rendezése legtöbbször idézőjelbe teszi. Például Petruchio a költőibb sorokat papírról olvassa fel, a mitológiai hasonlatokat pedig a szolgája, Grumio sugdossa a fülébe. Nekem szimpatikus ez a rendezői koncepció, illik Petruchio Nagy Ervin által megformált karakteréhez, de maga a fordítás ezeken a helyeken nem ironikus, ahogy például Kata nagymonológjánál sem a darab végén.

Mennyire Varró Dániel szövege és mennyire Shakespeare, amit például a Makrancos Katában látunk?

Rajta van a kézjegyem a fordításon, de nem hiszem, hogy Shakespeare beperelne érte. Shakespeare-t, mint általában a klasszikusokat, félő tisztelet övezi. Egy fordító viszont nem tisztelheti félve azt, akit fordít, mert akkor eleve kudarcra van ítélve. A legsikerültebb, legemlékezetesebb fordítások mindig azok szerintem, amelyeken a fordító személyisége is átsüt. Gondoljunk Karinthy Micimackójára. Ugyanúgy, ahogy egy színésztől se hiba, ha használja a saját gesztusait, beleteszi a saját egyéniségét egy alakításba, egy fordítónak sem szabad félnie ettől. Másképp nem lehet egy négyszáz éves szöveget életre kelteni.

Ezek a fordítások az új, középiskolás színházközönség becsalogatására készülnek?

Nem kifejezetten, de örülök neki, ha becsalogatja őket. Persze ha új fordítást rendel tőlem egy színház ahelyett, hogy valamelyik régi fordítást használná, abban kimondva-kimondatlanul benne van, hogy egy közérthető, fiatalos, mai szöveget szeretnének. Általában kimondva.

Lapunk kritikusa szellemeskedő rímáradatnak érezte az új Makrancost.

Pedig az én átültetésemben nincs több rím, mint az eredetiben. A formai hűségre kényesen ügyelek, a jambusaimra sem lehet panasz, azt hiszem. Egyetlen helyen kerültek pluszrímek a szövegbe, ott is csak utólag, a dramaturg javaslatára.

Milyennek látja a korábbi Makrancos-fordításokat?

Lévay József tizenkilencedik századi fordítása legfeljebb kordokumentumként érdekes, nem maradandó. Harsányi Zsolté sem az a múlt század elejéről, bár édesanyám például ezt olvasta lánykorában, és nagyon szerette. A legismertebb Jékely Zoltáné, amely egy nagyon karakteres fordítás, tele különös, népies ízű szavakkal és fordulatokkal. Jékely szövegét zseniálisnak tartom, csak hát eltelt hatvan év, és a klasszikusokat legalább ötvenévente újra kell fordítani. Annak idején, a fordítószemináriumokon ezt Géher István, Lator László tanár urak alapszabályként tanították. Ugyanis ennyi idő alatt annyit változik a nyelv, hogy még a legzseniálisabb szöveg is elavul. A másik fordítás, amelyik hatott rám a frissességével, minden homálytól mentes, köznapi költőiségével, Nádasdy Ádám néhány évvel ezelőtti, modern átültetése. Persze nem engedhettem, hogy túlságosan a hatása alá kerüljek, mert az bénító lett volna.

Kosztolányi azt írja, hogy nem ajánlatos a versben a szlenges divatszavak használata, mert ezek avulnak a leggyorsabban. Ön viszont előszeretettel alkalmazza ezeket. Nem ért egyet Kosztolányival?

Igaza van, de más a vers, és más a színház. Babits, Kosztolányi kortársa, a húszas években pontokba szedte a Shakespeare-fordítás követendő elveit. Az egyik ez volt: „Shakespeare példájára nem riadunk vissza az argótól”. Ha Petruchio a templomban olyat mond, amitől mindenki megbotránkozik, akkor egy 2012-es előadásban nem mondhatja azt, amit Lévaynál, hogy „Teremtettét!” De Jékely „Mennykő belé”-je sem valószínű, hogy eléri a kívánt hatást. Hogy megint Babitsot idézzem: „A kifejezés merészségétől nem riadunk vissza”.

Az egyik rímekben tobzódó jelenet az, amikor Biondello, a szolga látja a távolban az esküvőre érkező főszereplőt, Petruchiót közeledni szedett-vedett öltözetben, például ahogy ön írja: „ami a szemétdombra lett kicseszve, olyan bricseszbe”. Érdekes, hogy ez a rész Jékelynél prózában van, ön miért tette versbe?

Van az a régi mondás, hogy a műfordítás olyan, mint az asszony: ha hű, nem szép, ha szép, nem hű. Ez tipikusan az a hely volt, ahol a szó szerinti hűségnél fontosabb volt, hogy a szöveg hasson. A négyszáz évvel ezelőtti angol közönség feltehetőleg dőlt a nevetéstől azon a leíráson, hogy Petruchio lovának a zablája félre van csúszva, és a kötőfék többször elszakadt, ezért meg kellett csomózni. De egy mai, városi néző aligha neveti betegre magát ezen a lószerszámhumoron.

Melyik sorát, rímét érzi a legeltaláltabbnak?

Van egy megoldás, amire viszonylag büszke vagyok. Talán nem a legfrappánsabb, de jellemző a fordítói felfogásomra. Amikor a Katát megszelídítő Petruchio menni készül az esküvő után, s szolgájától, Grumiótól érdeklődik a lova felől, akkor az eredetiben Grumio egy bonyolultnak tűnő viccel válaszol, hogy a lovak készek az indulásra, ám mondandóját kissé fejre állítva ezt úgy fejezi ki, hogy már megette a lovakat a zab. Nádasdy például így fordította: „Igen, uram, készen állnak; a zab már fölzabálta őket.” Ez Shakespeare korában poén volt, de szerintem a mai fülnek túl nyakatekert. Hogy ezt a „fejre állítást” valahogy megtartsam, és mégse legyen bonyolult, én egyszerűen azt írtam: Uram, a lovak kézen állnak.

A vége is „Varró Dani-s” lett. És persze érdekes, hogy sikerült a kerettörténetet is bezárni Shakespeare helyett.

Az a kiadás, amelyből dolgoztam, közli a darab „apokrif” változatát is, amely nem felejti el bezárni a kerettörténetet, azaz hogy a Makrancost tulajdonképpen egy fejbe kólintott részeg előtt játsszák el, aki a darab végén fölébred. Az utolsó szavak pedig olyanok, ahogy Petruchio beszél egész végig, hisz azok is az ő szavai:

„Szátok mért ily tátott?

Hárman nősültünk, ketten megszívtátok.

Jövőtök szépnek tűnt, enyém riasztott,

a győztes mégis én lettem: Sziasztok!”

Milyen hatással vannak önre a méltatlankodó kritikák?

Fél órára elszontyolodom tőlük. Ahogy fél óráig el szoktam hinni azt is, ha azt írják, zseniális.

„Nem hiszem, hogy Shakespeare beperelne”
„Nem hiszem, hogy Shakespeare beperelne”
Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.