Hát már az is, hogy véletlenül bukkan az ember a tutira – az interneten nemcsak VV Vera pornóját, Matolcsy György igazságügyi elmeszakértői jelentését meg bombarecepteket, de tényleg fontos dolgokat is lehet találni, például zenét, néha ingyen is, legálisan. A Tape Underground, ez a nevével nem túl sokat ígérő zenekar is hisz még a nem is tudom, miben. Abban talán, hogy a zenészi pálya csúcsát nem okvetlenül a milliós példányszámok vagy az óriás fesztiválok nagyszínpadán való villanás jelenti. Hogy lehet ezt csendben, egyszersmind kiválóan is csinálni.

Mélyre merül a Háló című legújabb (amúgy harmadik) hanganyag is, kicsit máshogy és máshová, mint az előzőek, amelyek egyébként ugyancsak letölthetők a www.tapeunderground.hu oldalról. A Háló nem sokkal több, mint kétszáz megabyte-nyi helyet foglal a merevlemezen, ami kis dolog egy számítógépnek, óriási lehet azonban a magányosan és szomorkodva átivott, átbőgött lányhétvégéknek. A műfaj elvileg triphop, de többről van szó, mint borult hangmintákból, súlytalanságimitáló scratchekből és elhaló hangon a világba küldött apokalipszisszövegekből építkező világról. Noha ezek egy része megtalálható a Hálón is, vagyis a ceglédi zenekar nem lép túl olyan könnyen a nagy elődök árnyékán, a hangsúly nem ezeken a kliséken van, hanem a zsánerben alapvetően sem túl gyakori, jelen esetben viszont kifejezetten előtérbe helyezett gitárfutamokon meg az énekhangon. Azt érzem, hogy nincs erőltetve semmi, hogy őszinte az egész. Egy klubot látok, aligfénnyel a színpadon, meg füsttel, ami mögött ott ül Petrényi Viktor (ének-gitár), Horváth Dénes (billentyű), Ádám Andor (basszusgitár), Lakatos Balázs (cselló) meg persze a néha be-beszóló Szinnyai Dóri (ének, vokál), és unos-untalan ki szárad a torok.

Kell ez a projekció a maradéktalan élvezethez, mert józanon állva a dologhoz, egy kicsit hosszú ez a lemez, száz perc körül van, ami nem igazán kedvez az otthoni, egy ültő helyben való hallgatásnak. A melankólia szerencsére tetszés szerint megszakítható, és bár egészen oda tudok lenni a balladisztikus hömpölygésért, így a „portorico”-ért, az „önmagam.exe”-ért vagy a „se isten, se ember”-ért, kevéssé érzem indokoltnak a „már semmi” vagy a „lépj tovább” hosszát (előbbi 16, utóbbi 13 perces), noha alapvetően hátborzongatóan jó dalok. Mondjuk a legrövidebb track is hétperces a Hálón, úgyhogy be lehetne tudni ezt az egészet akár az epikus becsvágynak is. De Kosztolányi azért nem volt teljesen hülye, mikor azt mondta, hogy „nincs nagyobb művészet a törlésnél”. A szikárság, a tőmondatok néha biztosabban érnek célba.

Nekem is elég lett volna annyit mondani: jó ez a lemez.