A moderátor, Kőrössi P. József azt hozta szóba először, hogy a szerzők az utóbbi évek rasszista jelenségeire, a hazaiak a megdöbbenést keltett cigánygyilkosságokra is reagálnak, legalább közvetve. Závada elmondta, felkérésre látott hozzá 24 portrét tartalmazó kötete megírásához, mert fontosnak érzi a pozitív példákat. Az ötlet Török András kulturális menedzsertől származik, aki a szereplők felkutatásához, a lista összeállításához segítőket is szervezett. Megelőzően Závada írókollégái felvetették, Eötvös Károlynak a XIX. századi híres-hírhedt tiszaeszlári vérvádperről írott könyvéhez hasonlóan ők is irodalmi műben dolgozzák fel a gyilkosságok kapcsán folyó (és igencsak lomhán haladó) bírósági eljárás nyomán az eseményeket.

Závada azonban ezt a maga részéről elvetette, viszont nagy kedvvel és energiával fogott bele abba a munkába, amelynek célja kivételesnek mondható: a maguk szakmájában karriert befutott, sikeres cigányok arcélének felvillantása. Van közöttük zeneművész, táncos, énekes, színész, rádiós, jogász, tanár és más értelmiségi foglalkozású, de kőműves is. A velük folytatott beszélgetésekből kiderült, egyharmaduk építhetett pályakezdésénél arra, amit szüleitől kapott; a másik egyharmad csak annyiban, hogy szüleik az önkizsákmányolásig megpróbálták előteremteni tanulásuk anyagi feltételeit; végül ugyancsak egyharmaduk rossz, olykor borzalmas családi viszonyok közül, kizárólag a maga erejéből emelkedett ki.

Tarján Tamás irodalomtörténész főként a Závada–Korniss-kötet kapcsán vetette fel: pozitív kicsengésű, „boldog” írásokról van szó, azonban saját ismeretei alapján úgy véli, a portrék elhallgatják, elsimítják a karriertörténetekben megbújó kudarcokat, töréseket. A többi között egy „absztinens világ” bontakozik ki belőlük, ami nem életszerű. Závada elismerte, voltak olyan mozzanatok az életutakban, családi hátterekben, amelyeket az interjúalany kérésére vagy saját megfontolásból (a személyiség méltóságát és jogait védve) nem szerepeltet a kötetben. Ez szerzői kötelesség. Vathy Zsuzsa viszont elmesélte, munkája során nem merült fel ilyen probléma, amikor a ferencvárosi Dzsumbuj mellett élő Dano család fiútagjának sorsa (ugyancsak kedvező) alakulását fejtette fel. A családtagok feltételek nélkül beszélgettek vele, és utólag sem emeltek kifogást egyetlen részlet kapcsán sem, igaz – úgy hiszi –, el sem olvasták a kéziratot. Ebben a közegben gyakori, hogy hiába tanulnak meg olvasni, nem használják e képességüket, mert nincs rá késztetés – jegyezte meg az író.

Különös és tanulságos problémát vet fel a cseh Boucková kötete, amely voltaképpen naplóregény, saját élettapasztalaton alapuló. Az írónő és férje úgy tudta, nem lehet gyerekük, örökbe fogadtak két egyéves, állami gondozott cigány fiút a nyolcvanas évek végén. (Talán a szerzőt motiválhatta, hogy a neves emberjogi harcos, az emigrációba kényszerült Pavel Kohout lánya, akinek kapcsolata a rendszerváltás után sem állt helyre apjával.) Az örökbefogadás után azonban a szerzőnek mégis született saját gyereke, és szeretetben nevelődött mindhárom, mígnem a felnőttkor küszöbéhez érkezett. Az idő tájt a két cigány fiú váratlanul szembefordult a családdal, devianciákba, rendőrségi ügyekbe keveredett, drámai helyzet alakult ki. A könyv erről a bomlásról szól és arról, hogy Boucková kétségbeesésében lehetséges oknak tartja a „gének által” is befolyásolt kulturális kódok különbségét.

A mű magyar fordítója, V. Detre Zsuzsa elmondta, hasonló dráma másoknál is előfordult Csehországban, ahol vannak, akik rasszistának bélyegzik a szerzőt, mondván, bizonyára ő rontott el valamit. Nem tudhatjuk, mindenesetre az élet sokkal bonyolultabb kérdéseket vet fel e téren is, mintsem hogy egyszerű, sematikus felelettel válaszolhatnánk rájuk. A három könyv mégis éppen azt bizonyítja, nem minden dől el a génekben.