A nagyothalló város
A fair play díj vagy a dicsőség Debrecené, ahol A halott várost legalább ismerték, tudták, hogy létező opera, amelyet elő lehet adni. Nyilván oka van, hogy eddig nem játszották nálunk, és meglepődnék, ha a bemutató áttörést hozna, a Korngold-reneszánsz nem fog Magyarországig hatolni, érthető okokból. Egyrészt luxus Korngoldot játszani, amíg Richard Strauss operáit nem játsszák, mert Korngold, ha saját hang is az operában, nem olyan határozott világ, mint Strauss, akitől egyébként is sokat merít. Emellett vannak saját Korngold problémák, amelyek nem csak Magyarországra érvényesek: nehéz vele mit kezdeni. A pálya maga nem töretlen ívelés, a nagy megindulást nem követte nagy megérkezés. Korngold ma két művel szerepel a zenei köztudatban, A halott város mellett a Hegedűversennyel, egyébként pedig csak elismerő szavakkal szokás illetni őt a filmzene megteremtéséért, de ma csak azon lehet vitatkozni, hogy kik vannak kevesebben: akik a Robin Hood zenéjét hallgatják, vagy akik az Errol Flynn-es filmet nézik.
A zeneszerzőket persze nem feltétlenül a pályaívükért tiszteljük, különben nagy bajban lennének olyan klasszikusok is, mint Leoncavallo és Mascagni, de Korngold Straussszal elég jól kiváltható, ráadásul ezer okot tudok mondani, miért ne A halott várost nézze az ember egy szabad estéjén. Mert túl hosszú, mert ügyetlen a tagolása, kegyetlen az énekesekkel, és mert az élet rövid. Igaz, ez utóbbi megfigyelés az opera egyik fő mondanivalója: Paul fiatal feleségét, Marie-t gyászolja Bruges-ben, a halott városban, mígnem találkozik a táncosnő Mariettával, aki nagyon hasonlít az elhunytra. A nagy találkozást két felvonáson át tartó álom, látomás követi, amelynek végén Paul rájön, hogy a föld az élőké, és elhagyja a halott várost. Ilyen sovány tanulságot csak nagyon intenzíven szabad elmondani, és ami a zenei intenzitást illeti, nincs is a darabbal gond, iszonyú munka a két főszerep, nem is tudtam elképzelni, hol találnak a hazai kínálatból két megfelelő énekest a vaskosan aláhangszerelt, magas fekvésű, hosszú szólamokra.
Kettőt nem is találtak, de Rálik Szilvia tényleg ragyogóan teljesít, megingás nélkül, nagy, erős, kicsit éles, de legalább a színpadra tett zenekarral gond nélkül megbirkózó hanggal sétál és táncol át a szerepen. Pontosan nem érezni nála a kettősséget, nincs külön Marie- és Marietta-hangja, de ez már némileg a rendezés és jelmeztervezés hiányossága, az élő és a halott nő közötti különbség, az égi és földi szerelem kettőssége alig érzékelhető. Nyári Zoltánt voltaképpen még jobban tisztelem a szerep után, mint előtte, egyáltalán azért, mert megpróbálta. Nem tökéletes, amire jutott, néha megcsuklik, lereked, néha pihennie kell, de ehhez a szerephez minimum egy Lohengrin kellene, Nyári Zoltán pedig elegáns, könnyű tenor. Kicsit mintha türelmét vesztette volna az idők során, úgy énekel, mint aki már nem akar tartalékolni, mert nincs mire várnia, de ettől a magatartástól inkább eltanácsolnám, mert ha most érezni lehetett a hangjában a főpróbát, akkor a következő alkalommal a bemutatót lehet majd hallani, szépen görög a lavina, könnyen lehet maradandó hangsérüléseket így beszerezni.
Fontos szereplő a darabban a zenekar is, és pozitív hős volt a bemutatón, Kocsár Balázzsal az élen a debreceniek igen tisztességgel szolgálták az eszmét. Vlad Troickij rendező felküldte a társaságot a színpadra, a makettre vetített különféle hangulatú városnak ők voltak gyászos lakói, sok ütőhangszer az emeleten, vonósok a földszinten. Ennek ellenére sem érzem telitalálatnak a rendezést, komor, sötét, csúnya világot látni, mintha házromok között élne Paul, a vasbetonból csak a vasak kandikálnak ki, a beton már elporlott. A vasmaradék formáz keresztet, gyászmunkás tenornak hátteret, de a szövegben és a zenében is sokkal több a szín. A látomásban Paul németalföldi festményekhez hasonlítja a vizionált körmenetet, a színházban meg sapkás kislánykák téblábolnak a száraz szirmokon. Párhuzamos látomás, de nem találkozik a kettő, a táskás gyászhuszárok, koporsót cipelő mellékszereplők olyan világból jönnek, amely nincs benne az operában. Ha közben azt is látnám vagy hallanám, amit Korngold akart, akkor érteném, hogy csak gazdagítani akarták a látványt. De Memling helyett az orosz aktivisták nem tűnik meggyőző cserének. Ami azt illeti, inkább rutinmegoldásnak látom, mintha Troickij azt hozta volna, amit szerinte vártak tőle, amikor meghívták az operát rendezni.
Mielőtt teljes lenne a panaszáradat, inkább azt mondom el, menynyire lehet örülni ennek a bemutatónak, amely egyelőre az évad legjelentősebb operai eseménye volt. Ha el lehet fogadni tanulságnak, hogy most már legalább tudom a darabról, miért nem szeretem.
