Lapozás a pávák között
A dzsaipuri Ázsia legrangosabb irodalmi fesztiválja, és az utóbbi években rohamléptekkel haladt afelé, hogy az (angolszász) irodalmi világ egyik legjelentősebb eseményévé váljon. Az idei év áttörésnek tetszett: Az angol beteget jegyző Michael Ondaatje, Ben Okri, Annie Proulx, Tom Stoppard és neves gondolkodók, mint Richard Dawkins, Steven Pinker mellett éppen Salman Rushdie lett volna a fő húzónév. A siker része az is, hogy a fesztivál itt valóban fesztivál: egy régi palotában tartják, melynek kertjében pávák lépkednek, színes kavalkád és szúfi zene fogadja az érkezőket – no és mindehhez a radzsasztáni sivatag lenyűgöző városa, Dzsaipur, a „rózsaszín város” lenyűgöző építészetével és hangulatával adja a hátteret.
Az áttörés sikerült, csak másképp: Indiát napokig a „jön-e vagy sem” tartotta lázban, a helyi, pletykára és szenzációra kapható média elképesztő cirkuszt csapott az ügy körül.
A „mela”, a vásári kavalkád, a pletyka szeretete az indiai élet része, és csak első tekintetre a felszínen folyó játék. Maga Rushdie – a Sátáni versek című könyvéért 1989-ben Iránban fatvával, azaz egyházi átokkal sújtott író – mondta, hogy ha nem hallgatja édesanyja és szomszédnői-nővérei jóízű csipkelődéseit, a legfrissebb, metsző pletykákat Mumbai moszlim negyedéből, ahol felnőtt, nem vált volna író belőle. Ugyanis a felszín alatt gondolatok cseréje is folyik – és ez az írás egyik legfontosabb feladata.
Mikor idén januárban az iszlám világ második legfontosabb akadémiai központja, a Lucknow-ban található Deobandi madrasza vezetője szólította fel a hatóságokat, hogy ne adjanak vízumot az írónak, az egész apró ügynek tűnt: az író a fatva 1997-es felemelése óta többször is járt szülőföldjén, a fesztiválon teljesen másról beszélt volna, egyébként is: India működő demokrácia.
Ám a politika és a vallás keveréke még robbanékony elegyet alkot a hatalmas országban.Márciusban lesznek a hatalmas Uttar Pradeshben (ahol a madrasza is található) választások, és mivel India legnépesebb, 200 millió (!) lelket számoló tagállama az egész ország politikai térképét átírhatja, a politikusok most nem merik a moszlim kisebbség érzéseit megsérteni. A radzsasztáni rendőrség időt kért a felkészülésre, a tagállam miniszterelnöke pedig habozott hogy engedélyezze-e az író fellépését. A szervezők péntekről keddre tették át megjelenését, és csak egy „No comment”-tel válaszoltak az író érkezését firtató kérdésekre.
„Három bérgyilkos indult útjára Mumbaiból Dzsaipurba, hogy kivégezzék Rushdie-t” – érkezett a hír múlt pénteken, no és ez robbant. A média képviselői óránként jelentkeztek Dzsaipurból, jön-e vagy sem, majd vasárnapra kiderült, hogy a fenti hírt a radzsasztáni rendőrség keltette szándékosan, hogy távol tartsák az írót, aki végül élesen visszavágott, és lemondta szereplését.
Közben a fesztivál is reagált a maga módján a csendes és védett falain kívüli cirkuszra. A neves író, Hari Kunzru felolvasott két részletet a betiltott könyvből. A részleteket az internetről töltötte le, ezzel megkerülve az 1876-os jogszabályt, mely súlyos büntetést ír elő egy tiltott könyv „egy példányának árulása vagy birtoklása” miatt. A rendőrség kivonult, Hari Kunzrunak a fesztivál igazgatói idő előtti távozást javasoltak mivel „nem tudják bizonságát szavatolni”. Még aznap összecsomagolt és hazarepült.
„Ajánlatos lett volna a politikát a kultúrától különválasztani, ám a vallási politika szövevényes világában a kultúrának és a szólásszabadságnak hátra kell lépnie, amíg az emberek érzelmei uralkodnak” – mondta Anudzs Báhri. Mindez úgy, hogy Indiában a szólásszabadság Ázsiát tekintve példásnak mondható: ittmeredeken nő a nyomtatott napilapok példányszáma. A könyv szeretete és tisztelete pedig lenyűgöző. Ez nem csupán az utóbbi évek Bookerdíjas indiai csodáinak (Arundhati Roy, Kiran Desai, Aravind Adiga) tudható be, mindennek a múltja is megvan. A határtalanul gazdag vallásos irodalom mellett a bengáli irodalom (Tagore majd teljes munkássága ide sorolható) vagy az urdu költészet az irodalmi világörökség kitörölhetetlen része.
A könyvek eladási adatait lehetetlenmegjósolni: itt egy könyvmégmindig nyomtatott könyv, és regényes életet él, kézről kézre jár. A kalózkiadók és az antikváriumok által lezavart dübörgő forgalom (India nagyobb városaiban egész utcák specializálódtak a használt könyvek eladására) számolhatatlan milliókhoz juttatja el a könyvet. Az is segít, hogy a nagy angolszász kiadók a legújabb műveiket csak az indiai szubkontinensen kapható, olcsóbb árú kiadásokban is piacra dobják, és keresik a „következő nagy indiai regényt”. A másik oldalon pedig rengeteg fiatal küldi kéziratait az itteni ügynökségeknek az áttörés reményében. Egyébként épp a fenti folyamatnak az angol nyelvre gyakorolt hatásáról, annak „csatnifikációjáról” beszélt volna Rushdie. Hogy mi a csatni? Fűszeres-édes indiai szósz, az ízek és illatok izgalmas és kibogozhatatlan kombinációja. Maga India.
