Aki nem olvasta a könyvet, az már az alapoknál elbizonytalanodik, például nem érti pontosan, hogy mi a bánatnak emlegetik a susztert meg a bakát. A kémet lehet érteni, mert kémtörténet, illúziók nélkül. Olyan, amilyet Maugham is írt, amiben nem történik semmi, nincsenek egzotikus helyszínek, szmokingok és estélyek, ez is csak egy munkahely, sajnos épp Köröndnek hívják a magyar fordításban, ahol nem mindenki dolgozik kielégítően. Az árulót meg sajnos vakondnak hívják, egy kicsit nehéz így komolyan venni a problémát. Nálam a teljes komolytalanság akkor áll be, amikor az isztambuli kapcsolatot Csimbók Thesingernek hívják, ilyen nevek eddig csak Wodehouse humoros regényeiben fordultak elő.

Egyszerre szakítanak és tisztelik a kémtörténeti szabályokat, a tisztelet azt jelenti, hogy szokás szerint meg kell keresni azt, aki informálja az ellenséget, a szakítás meg azt, hogy nem használják az ilyen jellegű filmek fogásait, csöndesen telnek a mindennapok az öltönyös emberek között. Szemcsés, régies, szürke képeken vonulgatnak a korhűen felöltöztetett titkos ügynökök, és nem nagyon történik velük semmi. Lehet erre azt is mondani, hogy milyen zseniálisan sikerült fenntartani a feszültséget, de a magam részéről nem érzek több izgalmat, amikor a könyvtárból kell kilopni egy bizonytalan rendeltetésű és fontosságú határidőnaplót, mintha azt mutatnák, hogy egy zacskó tejet kell elcsenni a sarki boltból. Aki elköveti, az biztos halálra izgatja magát, de a nézőnek nem akar a torkában dobogni a szíve. Az Oscar-jelölések nyilvánosságra hozatala után bizonyára illene a tisztelet hangján megemlékezni Gary Oldman teljesítményéről, de egyáltalán nem értem, miért olyan rendkívüli, amit látok. Talán azért sem, mert a szinkronizált változatban Hegedűs D. Géza adja Oldman hangját, és nem tud ellenállni a kísértésnek, hogy csillogtassa a klasszisát, de valahogy túljátssza. Oldmanebb az Oldmannél is, a furcsa hangsúlyokkal, t betűkkel, könnyített hanggal végül teljesen leválik a képről a hang, betör a Vígszínház az angol hírszerzésbe, de nem érzi ott jól magát. Oldman egyébként fi gyelemre méltóan más, mint lenni szokott, rezdülések helyett rezzenetlen, nagykabátban, lefésült hajjal, nagy szemüveg mögé rejtőzve szürkül a vásznon, hősiesnek hősies, de ez egy hosszú és szélesvásznú film, a néző már az ötödik percben átlátta, hogy mi ebben a bravúr, és akkor még 122 perc hátravan.

Ami a poént illeti, nem nagyon éri meg a további 122 percet végigvárni, megoldódik, helyrejön, lebukik, bűnhődik, vagy nem, inkább nem mondom el,mi a poén, hátha az oroszok foglalják el végül Angliát.

Csöndesen telnek a mindennapok az öltönyös emberek között