Mert nagyjából ugyan érthető, hogy a Wer wenn nicht wir, vagyis a Ki, ha nem mi címet félredobta, erre valóban nehezen indul be a fantázia – így viszont alaposmellélövés tapasztalható, amit úgy negyvenpercnyi mozizás után csalódottság követ, amennyiben: a film nem a Vörös Hadsereg Frakcióról vagy annak megalakulásáról szól. Hanem akkor miről?

Veiel dokumentumelemekben, archív híradórészletekben gazdag (műfajilag elvileg történelmi) filmje a háborús neurózisról beszél két órán keresztül, olyan hidegen és szenvtelenül, amennyire ez csak lehetséges. Ennek a háborús neurózisnak ugyan nem egyenes következménye, hogy az ember fialánya terroristának áll, viszonylag kevesen cselekedtek ugyanis így, olykor mégis adekvát megoldásnak látszik, ha mondjuk a felmenők eszmerendszerét annak vörös pandanjára cserélik a kölykök. Mert micsoda elvakultság kell ahhoz, de tényleg, hogy azt gondolja valaki: néhány elszenesedett levehető tetejű kávéfőző, később néhány liternyi rendőr- és politikusvér majd jól helyrebillenti a világot.

Elvakultság, kudarc, megbékélni nem tudás – eztmutatja be a film Bernward Vesper és Gudrun Ensslin kapcsolatán keresztül. A hírhedt Baader –Meinhof csoport megalakulása helyett a történelem által is terhelt apák-fiúk (-lányok) viszonyt. A halk szavú Bernward belebukik apja, a meggyőződéses (és ennek műveiben hangot is adó) náciWill Vesper örökségének feldolgozásába – minden értelemben. A szó szerintiben is, hiszen a Gudrunnal alapított kiadó első kiadványa – egy ígéret nyomán – épp egy Will Vesper-repríz. Bernward persze nem náci, ahogy nem is vonalas kommunista – Bernward: érzékeny, szerencsétlen útkereső, de voltaképpen semmi. Súlytalan. Ezt az eszmei semmit jeleníti meg briliánsan August Diehl. Ahogy Lena Lauzemis sem marad adós a jó játékkal, a mind vonásaiban, mind viselkedésében kemény, maszkulin Gudrun Ensslin szerepében. A férjét Andreas Baaderért elhagyó nő, az ebbe szó szerint beleőrülő Bernward története: kudarcsztori, minden vonalon.

Aki nagy eszmei vitákat remél hoszszú snittekben, akiMarx,Marcuse szólamait várja, illetve a német újbaloldal, a radikálisok egymásra találását, belső konfliktusaikat szeretné látni, csalódni fog. Annak inkább a 2008-as zseniá lis A Baader Meinhof csoport című koprodukciós (Oscarra is jelölt) eposzt ajánlanánk. Itt a kissé feminin és minden ízében antipatikus Baader a film utolsó húsz percében bújik elő, szinte semmit sem tudunk meg róla. Semmi vadromantika, semmi világmegváltás, semmi csoportdinamika. Csak a csőd. A Vörös Hadsereg Frakció kemény film egy kemény korszakról, egy kemény viszonyról, amelyben még az erotikum, a promiszkuitás is jéghideg kellék csupán. Nyilván Veiel dokumentarista múltjának is köszönhető, hogy ezen a két, egymásba fonódó, majd alaposan széttartó sorson keresztül felvillan valami a korszakból, a hétköznapi élet kulisszáiból. Korfestő használati tárgyak, néha lila gondolatok és fennkölt moralitásba ojtott elvtelenség. Nyúlkálás a személyes boldogság, a belső integritás irányába. A semmit markolja az a kéz.