Ha esetleg kell egy kis szarvasgomba is hozzá, csak az íze végett, akkor ott van még Plácido Domingo, Neptunust énekli, nyilván ő lesz a deus ex machina, bejön a végén, eldanol valamit, aztán ki-kimehet a dolgára. Luxusopera. És hogy operához illően a cselekményt se lehessen szidni, Shakespeare a szerző, a Vihar és a Szentivánéji álom kevercse, a vihar a nászúton lévő Hermiát és Demetriust, Helénát és Lysandert veti a partra.

David Daniels és Joyce DiDonato

Boldog kezem a bilibe lóg, de nem tudok róla, még nem ébredtem föl. Domingónál kezdve: születésnapi fellépés és a 136. szerepe, azért az majdnem őrület. Ami még őrületesebb, hogy egyrészt tökéletesen komolyan van véve ez a szerep, másfelől meg tökéletesen nincs komolyan véve. Neptunus nem machina, hanem a természet a történetben, lovagolhatsz, Ariel, a delfi njeimen, ha megtalálod őket. Megvénült, sérült természet, és amin nagyon kell röhögni: öreg és ingerlékeny vagyok, mondja a szerep szerint magáról a nagy operavilág megmaradt, itt maradt tenorja. És hogy kétség ne maradhasson: a második felvonás végi áriáját olyan szépen és stílusosan énekli el, hogy csettintgethet a legszigorúbb régi zenei purista is. Én inkább ordibálni szeretnék, vinnyogni a gyönyörűségtől, de ez megmarad a New York-i közönségnek.

Amúgy is ordibálni, vinnyogni, tapsolni kellene, olyan az előadás. Szelleme is, ahogy igazságot szolgáltat a shakespeare-i gonoszoknak, Caliban végre rossz ember formájában, vad és idétlen sehonnaiként is szerethető. Az anyja, Sycorax, Joyce DiDonato, aki egyébként is minden formájában szerethető, de itt éppen fordított utat jár be, mint az Éj királynője. Vén, kiégett boszorkányként indul. Mikor visszatér, nincs rajta az ősz, bozontos szemöldöke, döbbenten nézem, hogy ilyen hiba megeshet egy világközvetítésben, de aztán minden megvilágosodik: ez a történet. Sycorax mint a negyven-ötvenes asszony, aki elengedte a gyermekét, végre magával akar foglalkozni, egyre szebb, egyre nőbb. Közben meg mégis anya, a legszebb ária az, amikor a csalódott Calibant képtelen megvigasztalni, és arról énekel, hogy ez az anyák sorsa: tudják, hogy a gyerekekre a csalódások sora vár, de képtelenek megóvni őket.

Hiába barokk a pastiche, hiába Händel és Vivaldi mindennek az alapja, némi Rameau-val földobva, a cím is utal rá, hogy a barokk operák, Shakespeare bölcsessége mellett a Varázsfuvola környékét is bejárjuk. Nem csak Sycorax-szal, hanem Prosperóval is, aki Sarastro-variáció, kacsintásként a legmélyebb férfihang helyett a legmagasabb, a kontratenorDavid Daniels énekel, és aki épp az ellenkező utat járja meg, mindentudó varázslóból válik esendővé, térdre borulva mindenki bocsánatát kérővé.

A legnagyobb csoda persze maga a zene. Nemcsak önmagában, hogy sikerül slágereket és nem slágereket egy új operává összegyúrni, de a gyúrás nem jó szó, vegyíteni kellett, finoman csöpögtetni, várni a kémhatást. (Ahogy a recitativóban meséli Caliban, amikor Helénával sétáltak, virágokat szedtek: és ez nemcsak botanika volt, de kémia! Itt meg nemcsak kémia van, de botanika ésminden egyéb.) Francia, olasz, német szerzők, és nincsenek zökkenők, ha észre lehet is venni a különbséget, soha nincs kellemetlen érzés, hogy ez most hogy került ide. Nyilván azért, mert mindent összetart az új, angol nyelvű szöveg, meg mert jó munkát végeztek a pástétomkészítők, csak nemes anyagokat használtak föl, fűszereztek, gondoltak, újragondoltak. Ez még nem a végleges, mondja a szünetben Domingo, mert ő szívesen énekelnemég egy áriát, ha megtalálják hozzá a helyet.

A nagy csoda a zene, és hogy minden hozzá tud nőni. A Met zenekar frissen, élesen, világosan játszik, mintha nem Wagnerre gyúrnának közben, az énekesek mind ragyognak, a jelmezek káprázatosak, a díszletben együtt a barokk színház és a modern technika, duzzasztott vásznak a hullámok, amelyen elsüllyed a maketthajó, de videofalon csillognak a varázslatok hozzá. És akkor a sok dolog összeáll, és Danielle de Niese XIV. Lajos Apolló-jelmezében énekli el a napjainkra híressé lett Vivaldi-áriát, vagy hatalmas, tenger alatti színpadképen négy igazi sellőlány a magasban/mélyben legyezgeti halfarkával a zöldre festett Plácido-Neptunust, közben Leonardo búvárruhájában megérkezik Ariel, és hozzá Händel koronázási anthemje szól. Megyek a víz alá, köszönettel.