Alternatív buli felnőtteknek
Megdöbbenésem azonban nem volt alap nélküli: mivel a fesztivál vetítőhelyei között viszonylag nagy a távolság, a rendezvény ingyenes buszjáratot üzemeltet, mely a mozik között cirkulál. Eddig oké. De hogy az összes helyi tömegközlekedés is ingyenes a városban az év 365 napján, az mégiscsak meseszerű. Miképpen az is, hogy Amerikának egy olyan kivételes részén vagyunk, ahol a gyaloglást ambicionálják, sőt a Sun dance alatt a kocsik lényegében ki vannak tiltva a belvárosból.
A gyalogos megoldás valóban pazar, ám valamelyest nehezíti a folyamatos hófúvás, illetve az oxigénben ritka magaslati levegő. Amely viszont nem akadályozza meg a helyieket abban, hogy minden egyes buszmegállóba legalább két önkéntest állítsanak. Ott szobroznak a fagyban, hogy útbaigazítsák a „látogatókat”, aki meg már kiismerte magát, ahhoz pusztán szóljanak néhány jó szót. Mint megtudom tőlük, Utahban ez a speciális vendégszeretet mindennapos gyakorlat. Ilyen szervezettség mellett már azon sem csodálkozik el az ember, hogy a vetítések rendje és a beléptetés is zökkenőmentes. Sőt a sajtóvetítéseknek helyt adó Holiday Village mozinál olyan önkéntes is felbukkan, aki már többször büszkén felmutatta a „beszélek magyarul” jelvényét. Tudván, hogy az idei Sundance-en csak a Népszabadság tudósítója van jelen Magyarországról (egyébként is viszonylag kevés az európai sajtómunkás), nyugodtan kijelenthetjük: szinte már ijesztő ez a figyelmesség.
A családias hangulat már a kezdetek óta meghatározza a rendezvényt: a legenda szerint az első években a teljes amerikai filmszakma itt mulatott, a közönség pedig szinte kizárólag a helyiekből állt. Már ha egyáltalán, hiszen állítólag egy csomó vetítésre maga az alapító, Robert Redford igyekezett az utcáról beterelni az embereket.Most már nincs ilyen probléma, mindenki itt van, aki számít, sőt még turizmust is generál a monstre rendezvény. Persze ennél sokkal fontosabb a kulturális szerepe. Noha Redford a nyolcvanas években még nem tudhatta, hogy Hollywood idővel teljesen mellőzni fogja az emberi történeteket és a humanista kultúrát, ma már a Sundance az egyetlen platform, amely – ahogy az Oscar-díjas Alexander Payne megfogalmazta – a felnőtteknek készült filmeket bemutatja. Payne szerint az, hogy a Sun dance Institute támogatja a fejlesztést és a gyártást, a fesztivál pedig garantálja a világ figyelmét, lényegében a teljes pusztulástól mentette meg az amerikai filmművészetet. Ennek megfelelően a „hazai” filmek versenye olyan műveket vonultat fel, melyeknek még nincs forgalmazójuk. A Sundance ebből a szempontból teljesen friss mustra: előfordulhat, hogy egy-egy film csak évek múlva bukkan fel a mozikban vagy a hordozókon. Nem véletlen, hogy a nagy európai fesztiválok is itt csemegéznek. Például a Martha Marcy May Marlene tavaly januárban itt már díjat kapott, míg a világpremier je csak májusban volt Cannes-ban, a magyar mozik pedig nemrég mutatták be.
Nem kell nagy jósnak lenni ahhoz, hogy kijelentsük: a holnap sztárrendezője Benh Zeitlin lesz. Versenyműve, a Beasts of the Southern Wild „kiütötte” a kritikusokat. A nemmindennapi alkotás lelke egy hatéves kislány, Hushpuppy, aki apjával, Winkkel egy zárt közösségben él New Orleanstól délre. Wink a túlélésre tanítja a gyermeket, azonban egyszer csak megbetegszik, ahogy a természet is. A misztikussá váló film csúcspontján egyfajta apokalipszisként eljön a Katrina, és bekövetkezik a pusztulás – hogy a vihar után az emberek ismét megpróbáljanak túlélni. Zeitlin három év előkészítés után két és fél hónapot forgatott amatőrökkel, akik a díszbemutató utáni beszélgetésen is „magukat hozták”. A Hushpuppyt alakító Quvenzhané Wallis például lazán közölte, hogy bulizni jött Park Citybe.
A versenyprogram jellemzője, hogy számosmű az emberi kapcsolatokat és traumákat, illetve ezek összefüggéseit taglalja kíméletlen részletességgel. A The End of Love például egy színész (Mark Webber rendezőként és egyben főszereplőként is remekel) drámája, aki képtelen feldolgozni a párja hirtelen halálát. A Hello I Must Be Going az előbbinél sokkal viccesebben, de legalább olyan mélyre mászik az emberi lélek útvesztőiben. Középpontjában a harmincöt éves Amy (Melanie Lynskey pazar a szerepben) áll, aki nem tudja kiheverni, hogy elhagyta a férje – egészen addig, míg bele nem szeret egy tizenkilenc éves fiú. A For Ellen című műben pedig Jobynak, a rocksztárnak (Paul Dano ugyancsak kiváló) kell feldolgoznia, hogy kislánya nem lesz többé jelen az életében. Ezekben a filmekben minden benne van, ami egy mai álomgyári moziból már bosszantóan hiányzik. A jó hír az, hogy még nem kell temetni az amerikai filmművészetet.
A sikersztori
A Sundance számos, ma már kultikusnak számító művet és alkotót „szállított” a film szerelmeseinek. Az első átütő siker 1989-ben a Steven Soderbergh rendezte Szex, hazugság, videó volt – Arany Pálmát ért Cannes-ban. 1992-ben Quentin Tarantino robbant be a köztudatba a Kutyaszorítóbannal, majd nem sokkal később szaktársa, Robert Rodriguez került reflektorfénybe a hétezer dollárból készült El Mariachi – A zenésszel. A sort Kevin Smith bővítette 1994-ben Shop-Stop című, fekete-fehér abszurdjával. Elképesztő őrületet kavart 1999-ben a Blair Witch Project, amely szintén fillérekből készült. Mindemellett olyan rendezők karrierje indult el a Sundanceen, mint a már említett Alexander Payne, Darren Aronofsky, Richard Linklater, David Fincher, Spike Jonze, Paul Thomas Anderson vagy David O. Russel.
