Reprezentáció a kaszárnyakapitalizmusban
Megkapták a magukét az elmúlt kétszáz évet jellemző kultúrpolitikai modellek, a főként pénzosztogatásként fölfogott kultúrpolitika, a pártokat jellemző kommunikáció vagy a jelenlegi rendszer kulturális ethosza, vagyis szokásrendje, irányultsága. A kultúránkat szeretnénk megvédeni, adta meg az alaphangot Földes, s ez úgy sikerülhet, ha meg is tudjuk újítani, amihez viszont elengedhetetlen a kritika, a problémák megválaszolása.
Problémából pedig akad bőven. Tamás Pál szociológus szerint hosszú évek óta a magyar kultúrpolitika egyet jelent azzal a kérdéssel: ki hol ül, és ki osztja a pénzt? Az átlagos magyar értelmiségi számára pedig minden rendben van, ha az „övéi” ülnek a megfelelő intézmények élén, és ha az „ő emberei” osztják a sokszor csak fennmaradásra elég támogatást. Ha nem, akkor aggódik, felháborodik, vagy épp melankolikussá válik. További probléma, hogy a honi kultúrpolitika stabil, értékrendje változatlan, miközben a kultúra gyökeres változásokon megy keresztül, s így csak azt éri el, hogy távolodik tárgyának szerkezetétől, elevenségétől.
Arról nem is beszélve, hogy semmit sem tud arról, hogy kultúra címszó alattmi zajlik Európában. A kultúrát a politika leginkább reprezentációnak szánja és fájdalomcsillapítónak a középrétegek számára. Mert lehet, hogy kevés a fizetés, de akkor legalább büszke lehet egynémely magyar produktum világhírére. A hazai kultúrpolitikai modell olyan, mint a lakásban a hall, jellemezte Tamás Pál: csak míg egy euró pai polgári otthonban öt-hat szoba egészíti ki a fogadószobát, nálunk az egy szoba-hallos változat terjedt el. Ezért 2010 után sem történt, nem is történhetett fordulat.
Bozóki András volt kulturális miniszter átfogó és igen kritikus képet festett az elmúlt kétszáz év kultúrpolitikájáról, benne a XIX. századi nemzeti, a Klebelsberg Kunó vagy az Aczél György nevéhez fűződő modellről, akárcsak a ’89 utániról. Egy résztvevő kérdésére (meg tudnának-e nevezni egy ideálismodellt az elmúlt háromszáz évből?) Bozóki a kilencvenes éveket,míg Tamás Pál az 1900 és 1910 közötti évtizedet nevezte meg. Előbbiben az állami támogatás a magánszféra (főként a Soros Alapítvány) viszonylagos bőkezűségével egészült ki, a régi szakértelem a demokrácia nyitottságával, és még élt a magaskultúra tisztelete. Utóbbi erényét az infrastrukturális változás jelentette (rengeteg iskola épült), és szintén erős, civil szponzori réteg volt jelen. Jó felosztás volt: „az iskolákat mi” (az állam), „a mozgó kultúrát ti” (a szponzorok) vállaltátok el.
A kultúrpolitikai kritika mellett Csepeli György a szimbólumok mezején vívott hideg polgárháború jellemzőit boncolgatta, Sándor Klára pedig a pártokat jellemző kommunikációt szedte ízekre. Agárdi Péter a szélsőjobbra jellemző alternatív nyilvánosságot, kulturális teret járta be, amelynek expanziója főként az interneten ölt aggasztó méreteket. Erre a térre egyaránt jellemző a kultúraváltás és -vesztés. A szélsőjobb maximálisan kihasználja az egymást keresztező folyamatok adta lehetőségeket. Az elbutulás (a családok fele nem költ kultúrára, terjednek az okkult nézetek, és mindent meghatároz a celebesedés) helyére a digitalizálódás és egy új, ikonikus világ nyomul be. A fő jellemző: a színvonal végtelen zuhanása, s az űrt egy végletekig leegyszerűsített, álpopuláris, népnemzeti kultúra veszi át. Ugyanakkor Agárdi hozzátette: elengedhetetlen, hogy a baloldali kultúra ugyanolyan kritikával forduljon önmaga felé, mint ahogyan a szélsőjobb felé tekint.
Szilágyi Ákos a rendszer kulturális ethoszát elemezve a „kaszárnyakapitalizmus” fogalompárhoz jutott el, szerinte ez jellemzi leginkább a mostani berendezkedést. Ennek legfőbb sajátossága, hogy a sport lép a szellemi kultúra helyére, a sportszerűség szabályai nélkül. A barbarizálódás mértékét is épp az fejezi ki, hogy manapság a politikusok nem írókkal fotózkodnak (a magaskultúra már nem hoz presztízst), hanem sportolókkal.
A kultúra szakterületein ástak mélyebbre a pénteki előadások. Spiró György az irodalom és a politika viszonyát elemezve megállapította, nálunk a modern kultúrpolitika sohasem a mű, mindig a szerző személye, származása alapján próbált kicsiholni valamiféle eszmeiséget. Így lehetett Herczeg Ferenc mellett a Horthykor másik kedvenc prózaírója a közepes tehetségű Harsányi Zsolt – nem lévén zsidó származású –; vagy a Kádár-éra „írópápája” a háború előtt és után egyaránt érvényesülő Illyés Gyula. Spiró Magyarországot, akárcsak a környező országokat, nemzetállamként írja le, ahol nemzeti kultúra érvényesül. Különbséget lát viszont abban, hogy míg Szlovákiában vagy Romániában a többség elfogadja a kisebbség csatlakozását egyfajta „pozitív nacionalizmus” jegyében, nálunk kirekesztő, „negatív nacionalizmus” érvényesül. „Itt magukat magyarnak vallókat is diszkvalifikálnak” – állítja, amit katasztrófának tart.
A filmkészítés terén viszont egyre inkább megszűnőben van Európában a nemzeti jelleg – állapította meg Kovács András Bálint esztéta. A Fidesz-kormány által létrehozott Nemzeti Filmalap döntőbizottságában is részt vevő szakember ezt a folyamatot látja a magyar film elbizonytalanodása egyik okának. Szerinte a hazai filmszakma átmentette a korábbi célokat, továbbra is a film-politika-társadalmi problematika viszonyrendszerére épített az elmúlt két évtizedben. E hármasból azonban mindinkább kicsúszott a helyi társadalmi problematika. Az elkészült filmekben és az új filmtervek egy részében egyaránt elhalványul ugyanis a nemzeti jelleg.
Az előző finanszírozási rendszer utolsó jelentősebb alkotásai összesen 15 ezer nézőt sem vonzottak a mozikba, ugyanakkor a legfontosabb fesztiválokon is csupán Tarr Béla műve, A torinói ló kapott komolyabb elismerést, sorolta az esztéta. Mindezek miatt és azért, mert az előző filmes szisztéma 5,3 milliárdos adósságot halmozott föl, a magyar film elveszítette politikai legitimációját – tette hozzá. Kérdés, hogy az újraközpontosított állami finanszírozás eredményesebb lesz-e. (Többen – így például Spiró – vitatták Kovács néhány megállapítását, hivatkozva a francia, a lengyel vagy a román film erős nemzeti karakterére, amit az előadó kivételes vagy átmeneti jelenségnek tart.)
Schilling Árpád rendező is a megcsontosodott, lobbiérdekekkel átszőtt viszonyokat kárhoztatta – a színházi életben. Szerinte az elmúlt két évtizedet egyfelől a változatlan intézményi struktúra őrzése, másfelől a szabad önkifejezés iránti civil mozgalom, de leginkább e kettő szembenállása jellemezte. Az állam a nyugalom fenntartása érdekében inkább elnyomta a civil kezdeményezéseket, ahelyett hogy megfelelő státust adott volna a kulturális vállalkozásoknak. Sem tisztességes verseny, sem érdemi vita nem alakult ki. Schilling úgy látja, az egész magyar kultúrában előtérbe került a kommersz és a celebimádat, miközben szűkül az elitkultúra, az öntevékeny közösségi kultúra pedig sorvad.
A kurzuspolitika időhorizontjának meghatározásában láttatta a kultúra mai háttérbe szorulásának fő okát Mélyi József műkritikus. – Bár valójában mindenki érdekelt a kultúra, a többi között a képzőművészet működésének folyamatosságában – mondta –, a hazai parlamenti demokráciában legfeljebb 4-8 évre tekintenek előre. E véges időhorizont szempontjából a kultúra csak nyűg, sok pénzt visz el, de szavazatokat nem hoz. Tehát nem fontos. A képzőművészet és a múzeum csak díszlet a hatalom számára, az intézményeket leginkább nagy értékű ingatlanjaik miatt tartják számon, egyikük székhelye sem biztos többé – utalt a múzeumi negyed tervéről fölengedett „lufira” és a Galéria meg a Szépművészeti összevonására a kritikus. Éppen a Galéria lemondott igazgatója, Csák Ferenc kárhoztatta, hogy az állam képtelen megteremteni azt a szabadabb, piaci környezetet és a több évre előre rögzített támogatást, amelyre a hazai múzeumoknak szükségük lenne. (A támogatás, miként azt a terület szakszervezeti vezetője, Földiák András is ecsetelte, drasztikusan csökkent.)
Az egyetlen terület, amelyről kedvező hírek is elhangzottak, a könyvkiadás. Zentai Péter László, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének igazgatója szerint egyedül ez a szakma vette komolyan a rendszerváltást: piaci alapon működik, csupán 1-1,5 százalékban támogatja az állam. Egyes részterületeken, például a szakkönyvkiadásban azonban szükség lenne segítségre, ezt a kormányok megszüntették, a nemzeti kultúra számára fontos művek könyvtárba juttatását célzó Máraiprogramot pedig megcsonkították. Ezért is volt hangsúlyos, hogy Török András, a mecénás-szervező Summa Artium vezetője a saját tőkével rendelkező és annak hozamából támogató kulturális alapítványok létrehozásáért szállt síkra.
