Mondhatni, mindig megvárják, mire megjön a méltó mondandó. Akkor ellenben mindent beleadnak. Tették ezt most is, és meglett az eredménye: az Evaliyé simán ott feszít a magunk mögött hagyott esztendő legjobb hazai rockalbumai között.

Pedig hát kevés körülöttük az inspiráló erő, az éltető levegő, a pezsdítő energia. Mondjuk ez régen sem volt nagyon másként, jobbára a külső sávban haladtak, divatosnak legfeljebb a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján számítottak – de az sem annyi ra az ő érdemük volt, inkább a kor kedvezett a hozzájuk hasonló szabad szellemű, kísérletező kedvű produkcióknak. Akkoriban az alterockhoz sorolták őket, jobb híján, ez az alaphangvétel azóta is megmaradt, de ahogy értek (öregedtek), úgy gazdagodott a tudás, és tágult folytonosan a zenei horizont. Miközben nem értem, mi végre bírják szusszal. Egziszten ciát belőle legfeljebb a múlt évezredben remélhettek, akkor is csak időlegesen jöhetett össze nekik. Mégis, a mai napig konokul tartják magukat, nagylemeznyi anyagokban gondolkodnak, és időről időre megmozgatják a szálakat, hogy azokat fizikai hanghordozón is megjelentessék.

Igaz, sosem dolgoztak gyorsan, sokáig érlelték a dalokat, mire kihordták és feljátszották őket a stúdióban. De azért ha akadnak felpörgető tényezők, képesek a kemény koncentrációra. Jó példa erre a Danubians nevű nemzetközi formáció, amelyet a KD kemény magja – Kenderesi Gabi (ének, hegedű) és Hajnóczy Csaba (gitár, ének) –mellett Amy Denio amerikai énekesnő és Pavel Fajt cseh dobos alkotott. Denio 1999-ben pályázaton nyert lehetőséget, hogy kelet-európai zenészekkel dolgozzon. Ideutazott, tíz nap alatt megkomponáltak egy nagylemeznyi anyagot, két hétig turnéztak vele, a fellépéseket rögzítették, és ezekből össze pakolták azt a folk, a dzsessz, a rock és az elektronikus zene határán billegő albumot, amelyet a különlegességekre fokozottan érzékeny Cuneiform Records jelentetett meg.

Vélhetően ma is tudnának hasonlóképp alkotni, ha valaki megkínálná őket a lehetőséggel, de ez régóta nem így működik. Az ügyek haladnak a maguk ritmusában, az élet pedig kellőképp sokrétű. Annak a Kampec Dolores csupán az egyik vetülete. Hajnóczy például régóta tanít az óbudaiWaldorfgimnáziumban, néhány éve a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen is, zenével kapcsolatos dolgokat. Tankönyvet írt, nem mellesleg doktorandusz. A tanítás és az elméleti tevékenység tehát ma lényegesen nagyobb szerepet játszik az életében, mint korábban.

A Kampec Dolores az elmúlt huszonhét évben sokféle albumot készített, nemegyszer elbizonytalanítva ezzel a régi rajongókat. A kezdeti alterockot (legerősebb dokumentuma az 1991-es Levitáció) a kilencvenes évek derekától egyre radikálisabb hangvételű – a free jazz és a kortárs zene felé mozduló – produkciók váltották fel, aztán visszafordultak a közérthetőbb irányba, s onnantól Hajnóczy és Kenderesi kísérletező kedvüket inkább más formációkban élték ki.

Azóta nincs radikális változás, mondhatni, ugyanazon a nyomvonalon haladnak, legfeljebb zenéjüket erőteljesebben átszínezte a progresszív rock, a világzene, a pszichedelia. Jól érzékelteti mindezt a sorrendben hetedik stúdióalbum, amelyen újfent minden erényüket demonstrálják: merészek, mélyek, időtlenek és tántoríthatatlanok.