Mi történik akkor, amikor egy New York-i napilap mindkét törvényszéki tudósítója szabadságon van, miközben hamarosan elkezdődik az „év pere, legalábbis amit annak tartanak”? A lap Yedidyaht, a színikritikust küldi a helyszínre, mert gyorsan ír, pontos és szellemes. Yedidyah első tárgyalótermi tudósításának kissé monoton alaphangja után ráébred, ez mégis az ő terepe, megérti, hogyan tudja jól végezni feladatát. Hiszen a helyszín valójában színpad, ennek megfelelően mindenki szerepet játszik, ezt a dramaturgiát követve pedig az előadás vége nem biztos, hogy választ is ad a lényegi kérdésre.

Avagy mi történt az Adirondack-hegységben kiránduló Werner Sonderberg és Hans Dunkelman között, ami az előbbi idő előtti hazatérését, az utóbbi halálát okozta. A Sonderbergügy egy feltételezett bűntény regényben előadott története tehát. Elvben mindenképpen, ám már csupán a szerző, Elie Wiesel személye garancia arra, hogy az olvasó biztos legyen abban, nem törvényszéki tucattörténetet kap. Hiszen Wiesel – a ma Romániához tartozó Máramarossziget szülötte – mint a soa (vagy ahogyan és éppen először általa holokausztként nevesített pusztítás) túlélője, és mint író arra tette föl az egész életét, hogy életben tartsa a II. világháború legkegyetlenebb mészárlásában elpusztult áldozatok emlékét. Könyvei, egyebek mellett a sokat említett Az éjszaka, Az eskü regények, vagy éppen a Minden folyó a tengerbe siet önéletírás mind emberi-írói fogadalmának s egyben a XX. század világégés utáni irodalmának jelentős művei.

A Sonderberg-ügy helyszíne nem a néhány hét alatt dühödten eltörölt stetlvilág, a gettó, vagonok és koncentrációs táborok pokla. Egy új világban, az Újvilágban él Yedidyah, kevés emlékkel az elátkozott időről, de, miként apró gyerekként ő maga, így apja és nagyszülei is odaátról jöttek és/vagy onnan jöttek viszsza. Gyermekkora tabukkal, elhallgatásokkal, a hiány állandóan jelen való fojtogató érzésével telik el, a hozzátartozók emlékezetének emlékével kell élnie, túlélnie. Aztán jön a Sonderberg-ügy, amely vádlottjának sorsa, „amely, ha véletlenül is, de súrolta” Yedidyah sorsát. Yedid yah úgy érzi, nem találja helyét a világban, szembe kell néznie múltjával, el kell mennie szülőföldjére, és el kell jutnia az ősök földjére szintén azért, hogy békét leljen. A változó idősíkok és elbeszélői pozíció mentén lassan feltáruló emlékezet, az idősödő Yedid yah valódi múltjának és származásának története, késő találkozása egy távoli, kelet-európai faluban egykori dajkájával, egyben megmentőjével a regény legjobban sikerült részei. Igazán ez maga A Sonderberg-ügy. Mivel Werner Sonderberg és Hans Dunkelman előbb tragédiával, majd gyilkosság vádjával, s végül Sonderberg felmentésével végződő története csupán ürügy ahhoz, hogy Yedidyah minél messzebbre jusson saját emlékezete útján. Ám hogy ürügyként mennyire erős, karakteres ez a kerettörténet, nagyon vitatható.

Sonderberg német származású, Amerikában tanuló diákot meglátogatja bácsikája, Hans Dunkelman. Aki, mint utóbb kiderül, valójában a nagyapja, s a háború után változtatta nevét Dunkelmanra. Voltaképpen már a nevek, a vádlott származása találgatásra adnak okot, hogy a két ember között mi és miért történt. A kirándulás alatt a nagyapa beszélt múltjáról, arról, hogy a Náci Párt, pontosabban az Einsatzgruppe tagja volt, magyarázza egykori tetteit, megértést vár utódjától. Vitatkoznak, majd az ott és akkor vádló Sonderberg feldúltan el siet, magára hagyva nagyapját. Dunkelman tehát nem gyilkosság áldozata lett.

Öngyilkossága sorsszerű lehetne, amenynyiben a bő tíz oldalon át zajló párbeszéd Sonderberg és közte két, tévedésekből, meggyőződésekből, életmorzsákból gyúrt karakter viszálya lenne. Mert amennyire az író a soát túlélők és leszármazottaik élethelyzeteit, érzéseit „magán viseli” és a tapasztalataiból minden esetben Irodalom születik, úgy most, amikor történetében a másik oldal konfliktusainak szintén helyet biztosít, az írói fantázia helyett mintha egy középiskolai történelemkönyv szövegrészleteit használná. Pedig Elie Wieselről nem hinném, hogy ne látta mondjuk Roberto Rossellini Németország, nulla év (Germania anno zero, 1948) című filmjét