Az Izrael állam születéséről szóló művét a második világháború végének zűrzavarában otthonosan mozgó író 1948 augusztusa és ’49 januárja között vetette papírra. A Sötétség Délben világhírű szerzője fiatal korában kapcsolatba került a cionista mozgalommal, ismerte annak logikáját, a maga különc módján támogatta a zsidó állam létrejöttét. Az első világháború utáni angol mandátum Palesztináját ismerte, a húszas években a német Ullstein Kiadót tudósította Jeruzsálemből. Nem volt ismeretlen előtte az arabbarát birodalmi gondolkodás, mely megtagadta a zsidó menekültektől a palesztinai partra szállást az európai zsidóüldözés idején.

A Balfour-nyilatkozattal és a hangzatos „Nemzeti Otthon” kifejezés üres puffogtatásával kezdődött, s azzal, hogy a zsidók „szabadon bevándorolhassanak erre a kicsiny területre, akár olyan számban is, hogy idővel többséget alkossanak”. Közben az araboknak azt ígérték, hogy „semmi sem csorbíthatja a Palesztinában létező nem zsidó közösségek polgári és vallási jogait.” A zsakettes-krikettes urak érkezését követően a Jewish Agency (a tulajdonképpeni árnyékkormány) következetes szigorral hajtotta végre a földvásárlásokat. Az arab oligarchák busás haszonnal adtak túl értéktelennek tűnő sivatagi telkeiktől a húszas években. Később – látva, hogy a telepesek hogyan teszik öntözéssel művelhetővé a területeket – az arab antiszemitizmus élharcosaivá váltak. De ekkor már a „Nemzeti Otthon” védelme élet-halál kérdés volt. És senki sem emlékezett arra az elképesztő 1903-as ötletre, melyben Őfelsége kormánya államalapítás céljából a Brit Kelet-Afrikában lévő Uganda területét kínálta fel a cionista szervezeteknek. A történelem iróniája, hogy a palesztinai zsidóság akkor fanatikus ugandista volt!

Izrael, a nemzetállam a betelepülő és földszerző zsidók 1918-tól 1948-ig (pontosabban május 15-ig, a függetlenség kikiáltásáig) tartó szakadatlan erőfeszítéseinek eredménye volt. Az utolsó lökést azok a halálhajók adták meg, amelyeket az író a szív vakságával jellemez. A brit mandátum nyakas hivatalnokai embertelen módon akadályozták a bevándorlási szabályok alkalmazásával a nácik elől menekülőket. Miközben húszezer lengyel gyermek beutazását meggátolták (Majdanekben és Auschwitzban kötöttek ki), a brit hatalom így érvelt: „Az illegális zsidó bevándorlás megélénkülését a mostani kritikus helyzetben olyan fejleménynek kell tekinteni, amely a legkedvezőtlenebbül befolyásolja az eseményeket, és a közel-keleti érdekeket is számottevően veszélyezteti...”

Közben jó pénzért fegyvereket adtak el az araboknak. Ezt látva létrejött a Hagana, az a zsidó önvédelmi terrorszervezet, mely aztán pokollá tette a mandátum végnapjait az angol rendőrök és katonaság számára. A ne ölj parancsát fölváltotta a szemet szemért. Ekkor már nyilvánvaló volt, hogy Tel-Avivot csak bombázás árán lehetne térdre kényszeríteni. Az angolok ezt nem vállalták. Hátrahagyták Palesztinát.

Koestler ’48 nyarán Haifán át érkezett az új Izraelbe. Izraelnek ekkor 750 ezer lakosa volt, a környező hat arab országban negyvenmillióan éltek. A polgárháború jeleneteinek ecsetelése közben az író arról is említést tesz, hogy Robert Capával, a fotográfussal kortyolgatnak, s a két magyar származású utazó azon busong, hogy milyen csapnivaló az új kormány tájékoztatási rendszere.

Koestler, aki megjárta a sztálini poklot és Orwellel a spanyol polgárháborút, hallatlanul pontos képet ad arról a geopolitikai, kulturális háttérről, amely Izrael létrejöttét előidézte. S a végeredmény hősiességében is magán viselte az európai politika csődjét.

Nem azt az utat választotta, hogy zsidó legyen Izraelben, hanem európai Európában. Ezért integrista nacionalizmussal vádolták, s jó ideig nem vette elő a cionizmus témáját – írja róla a könyv utószavában Ungvári Tamás. De aztán 1975-ben megint meglepte olvasóit A tizenharmadik törzs című röpiratával, amelyben a kelet-európai zsidóságot a hajdan judaista kazárokkal azonosította. Több megszólalásával azt sugallta, hogy a vallás Izrael létrejöttével kiürült, a zsidóság vallása ugyanis felolvadt a hellén-zsidó-keresztény tradícióban.

Mindez azonban messzire vezet, s nem is találunk rá választ a ’49-ben született pompás könyvben. Csak jelezni akartam, hogy Koestlert olvasni mindig élvezetes dolog.