Pálinka és kötél
Budapesti villámlátogatásán, Bányavirág című darabjának pinceszínházbeli próbáján találkoztunk vele.
Számomra meglepő, szegeztem neki, hogy menő online szerkesztőújságíró létére, aki amanna.rón trendi internetes zsargont használ, gunyoros glosszákat ír, és akinek tulajdonképpen semmi sem szent, mégis milyen mély együttérzéssel ábrázolja darabjában a lecsúszott székely embereket. Eltöprengett: úgy gondolja, még a gyerekkorából ered az érdeklődés a falusiak sorsa iránt. Kiskölyökként sok időt töltött nagybátyái falujában, leste őket és három barátjukat, amikor együtt jártak horgászni, kocsmázni. Évekkel később megtudta, hogy mind a három barát öngyilkos lett. És a nagyszülei utcájának lakói közül is többen végeztek magukkal. Égette a kérdés: miért? Sosem kapott választ.
Így aztán, amikor egy irodalmi workshopon egy dráma megírása lett a feladata, nem kellett az agyát kerékbe törnie, miről is írjon, mik is a legégetőbb gondok a székely parasztemberek között. Azonnal bekattant: munkanélküliség, alkoholizmus, öngyilkosság. Ja, hogy ez nem felel meg Erdélyről alkotott idilli képünknek? Hát nem. Sokan elvárják, hogy az erdélyi ember legyen kicsit elmaradottabb, őrizze a hagyományokat, lehessen kimenni hozzá és szénakazalrakás közben népdalgyűjtéseket végezni vele. A valóság ezzel szemben az, hogy a székely embernek elég a maga baja, a mindennapokban nem foglalkozik azzal, hogy hagyományt őriz. „Az egyetlen hagyomány, amit őrizünk itten az, hogy békaszarrá isszuk magunkat, egymás torkának ugrunk, s aztán kimegyünk az erdőre fát lopni. Ez a mi kurva nagy hagyományunk” – mondja Székely Csaba drámájának egyik szereplője.
Együttérzésemet fejezem ki, milyen nehéz lehetett egy fiatal tollforgatónak a nagy erdélyi írók lábnyomába lépni. Erre Székely Csaba derűsen beavat: ő nem lokálisan, hanem globálisan gondolkodik, Csehovtól és az ír Martin McDonaghtól tanulta, amit ezekbe a szövegekbe belesűrített. A darabot megismerve magam is érzem, hogy a Bányavirág Csehov Ványa bácsijának egyfajta erdélyi változata. Hasonló bezártságérzés és elvágyódás árad a hősökből, a szereplők egymás közötti viszonyainak olvadó árnyai őrzik a feszültséget. És a kortárs ír drámák rokonsága is igaz. Székely úgy gondolja, nagyon hasonló problémák feszítik az ír falusi embereket,mint a székelyföldieket. Ugyanolyan zordon körülmények között élnek, és ettől morcosabbak, sokszor kegyetlenebbek, az egész élethez máshogy viszonyulnak, mint azok, akiknek más földrajzi tér adatott.
Az ír párhuzam nem véletlen: Székely Csabamagyar–angol szakot végzett a kolozsvári Babes–Bolyai Egyetemen, s a diplomamunkáját is az ír irodalom és nacionalizmus témájában írta. A nacionalizmus kinövéseit pedig a saját bőrén tapasztalta meg, gyermekkora óta. De csak azt ne képzelje bárki, hogy Székely darabjai nyomasztó, letaglózó művek. A BBC-nyertes Ízlik a banán, elvtársak? a rendszerváltás előtti és utáni romániai viszonyokat figurázta ki, a Bányavirág pedig tele van székely humorral, káromkodással. A szövege bölcs és trágár egyszerre, a paraszti benyögések folyamatos röhögésre késztetik a befogadót, miközben a darab egésze mégis felkavaró drámává sűrűsödik. Az író elmagyarázza: a bányabezárás és egyéb kínok ellenére is a humor a székely emberek természetes létezése. Hiszen az életet csak így lehet elviselni. Csehov, Martin McDonagh és Tamási Áron árnya a próba sötétjében cinkosan összehajol.
Miután ez a darab kíméletlen látlelet a székely falvakról, kíváncsi az ember, mi a véleménye az írónak, hogyan élik meg a gazdasági-társadalmi változásokat más erdélyi magyarok. Hogyan fogadják például a magyarországi pártok ügyködéseit? Székely Csaba úgy gondolja, az emberek tele vannak tüskékkel, sértettséggel, mostanában még a munkahely elvesztésének vagy a saját cég összeomlásának kínjaival is. És persze inkább azokhoz kötődnek, akik igyekeznek szépeket mondani nekik. A legtöbben örülnek például a magyar állampolgárságnak, hiszen a dédapjuk, az ükapjuk is az volt. De sokan nem veszik észre, hogy az egyes szeretetmegnyilvánulásokkal politikai játszmák részeseivé is válhatnak. A rajongás azonban Magyarország iránt – főleg amióta a határok átjárhatóbbá váltak – megcsappant. A nagy többség, véli az író, úgy gondolkodik, ahogy ő, vagyis egyik magyarországi párthoz sem húz igazán, és a magyarországi magyarra úgy tekint, mint elbitangolt testvérére, akit egyszer jól fel kellene pofozni, hogy végre észrevegye: az erdélyi magyar igazából nem olyan, mint amilyennek ő képzeli, formálni akarja. Szeretne végre igazán önmaga lenni.
