„A mi Liliomfinkat egy kérdés űzi, hajtja: a forradalmár-művész a saját tehetségével fel tudja-e rázni az őt körülvevő, tespedt, megfáradt, gondjai súlyától tudatát vesztett, elbutult világot, s ebben a küzdelemben talál-e társat magának?Társat, aki nemcsak szótlan múzsa, hanem maga is alkotó ember” – így a darabismertető.

Román Sándor az 1849-es vígjátékban lelte meg néplelkületünk velejét

Román Sándor, kinek egyik legfőbb sajátja, hogy úgy rázza le magáról a politikát, kivált az aktuális kurzust, mint kutya az esővizet, Szigligeti Ede 1849-es vígjátékában lelte meg néplelkületünk velejét.

A szürke kisvárosban, valamikor az 1800-as években, szürke magyar emberek ír szteppelnek. Hamarost fehér (!) lobogót lengető társaság gurul be a színre, az egy szekérrel és tankkal keresztezett dömperen harsány, vörös-fekete ruhás pojácák. A kurta, térd feletti (szürke) szoknyát és piros harisnyát viselő Mariska (Morvai Veronika), a polgármester renitens leánya gyorsan lobban szerelemre az egy harmadosztályú pizzéria pincérének tetsző, macskabajszú csepűrágó (Patonai Norbert) iránt, kinek többflakonnyi hajzselétől ragad a fekete üstöke.

A kétrészes táncjáték majd minden egyes történését a szereplési vágytól megittasult mesélő, Meskó Tímea rágja a csekély értelmű kisdednek vélt nagyérdemű szájába. Bátyja, Meskó Zsolt szomorú, ám nem a családban maradt librettóját summázva: midőn a magaskultúra fáklyahordozóját, a truppjával Shakespeare-t játszó Rómeó-Liliomfit a város első embere tökön rúgja, a dagályos narrátor a Hamlet-nagymonológból citál.

A múltba révedő magyaroschka prózai színvonalával tökéletes összhangot képez a verítéktől szagló, bénítóan fantáziátlan, korlátolt mozgásnyelv. A szépelgő koreográfus-rendező hordóval méri a giccset és veti be a tőle unásig ismert show(tlan) elemeket: a fakanalas ritmusszkeccset, a levegőartista-mutatványt. Emellett, a klasszikus balettel kacérkodva, pellengérre állítja az egyik, spicc-cipőben szerencsétlenkedő táncosnőjét.

A tanyasi csárdában zajló, bősz csapásolással teli második felvonásban rögtön föltűnik a sorházdíszletbe belógó gémeskút. A deszkarepesztően maníros, biedermeier komédiázás, az egymást barátilag megkéselő, bugylibicskás, subás betyárokkal, a tajt részeg nagybőgőssel, a Bözsi lányát elfenekelő Kányai fogadóssal az ötvenes évek futószalagon esztergált népszínműveit, termelési karaktertáncait idézi.

A világhírűnek tódított kompánia XIX. századi cselszövésekkel tarkított, ruhacserés párkereső silánysága tüntetően nem vesz tudomást a jelenvalóról. Pókhálókkal átszőtt, naftalinos mikrokozmoszba röpítik a nézőt, s ez az árvalányhajas időutazás szánalmas és taszítóan hamis. Akár az a pátoszos kuruckodás, melyet az amerikai-ír Michael Flatley, a brit STOMP és a kanadai Cirque du Soleil megaprodukció-forgácsaiból seprűztek össze, és amely az autentikus ízléstelenségen túl nem tartalmaz semmit, ami egyedi.

Az idén tizenkét éves társulat mégis korunk hungarikumait gyarapítja: az ExperiDance tavaly bekerült a VI-os kategóriájú, kiemelt büdzséjű, független (értsd: innovatív, kísérletező) társulatok közé, és elnyerte a múlt év áprilisában átadott látványteátrum, a RaM Colosseum üzemeltetési jogát.

Kosztolányi 1933-ban publikálta a Nyugatban: „Az elefántcsonttorony még mindig emberibb és tisztább hely, mint egy pártiroda.” Román egykoron ott üldögélt az előbbi ormán, és (túl) nagyokat álmodott – Amerikáról.Mára maradt a küldetéses, nemzetieschkedő (fülke) forradalmár csatlós póza és az émelyítően cinikus lózung a Művészet megváltó erejéről.